Az utolsó vacsora, amit sosem felejtenek el – egy hospice séf szívhez szóló küldetése

Spencer Richards séf élete egyik legmeghatóbb feladatát végzi: ő készíti el a Sobell House Hospice lakóinak utolsó étkezéseit. A brit szakács számára ez nemcsak munka, hanem küldetés. Úgy tartja, hogy séfként ennél nagyobb megtiszteltetés nincs, mint valakinek az utolsó vacsoráját elkészíteni.

Egyik legemlékezetesebb élménye egy 21 éves pácienshez kötődik, aki semmit nem szeretett az étlapról. Amikor kiderült, hogy rajong az utcai ételekért, Spencer gondoskodott róla, hogy pontosan azt kapja. Volt, aki életében először kóstolt születésnapi tortát – egy 93 éves nő, akinek még sosem jutott saját torta. Amikor Spencer elkészítette neki, a nő könnyek között, túláradó boldogsággal fogadta – írja a Ladbible.

A séf szerint ezek az apró dolgok különösen sokat jelentenek azoknak, akik elszigetelődtek, magányosak, vagy épp az életük végéhez közelednek. Elmondása szerint sokszor születésnapi tortát kérnek tőle – ez a leggyakoribb kívánság.

A főzés mellett legalább ennyire fontos az alkalmazkodás. A betegek gyakran elvesztik a nyelési képességüket, vagy megváltozik az ízlelésük a kezelések és gyógyszerek hatására. Richards megfigyelte, hogy a daganatos betegek gyakran kívánják az édes ízeket, míg mások érzékenyek a sóra, így mindig igyekszik ehhez igazítani az ételeket.

Francia desszertekkel is kedveskedik, mint például a crème brûlée, a panna cotta vagy a crème caramel. Akik már nem tudnak szilárd ételt fogyasztani, azok számára zselé és fagylalt formájában varázsol élményt – ugyanazzal a gondossággal és tálalással, mint bármely más fogásnál.

Sokszor csak később tudja meg, mekkora hatással volt egy-egy étel. Előfordul, hogy hónapokkal később visszatérnek a hozzátartozók, hogy megköszönjék azt az egy pillanatot, amit együtt élhettek át. Egy család például karácsonykor hozott be saját készítésű ételt a személyzetnek, hogy kifejezzék hálájukat. Ilyenkor mindig eszébe jut, miért is csinálja ezt: visszaadni valamit a világnak. Mert az étel emlékeket idéz, és újakat teremt – még az utolsó napokon is.