Döbbenetes titkokat árult el a Titanic tragédiájáról a hajóorvos magyar unokája

A 79 éves Márta néni sorra mutatja azokat a kincseket, amik nagypapája életéből fennmaradtak. Például azokat a szikéket, amikkel a Carpathia hajón dolgozott, a katonai dögcéduláját és egy festményt, amit fizetségül kapott egy erdélyi festőtől, aki pénz híján ezzel honorálta. Mosolyogva lapozza át a családi fekete-fehér fényképeket, s közben a Fanny magazinnak elmeséli történetüket, ami – már csak a háborús idők miatt is – bővelkedett nehézségekben és tragédiákban.

Ez volt az első és utolsó hajóútja

A nyugdíjas magyar-francia szakos tanárnő nem ismerhette a nagypapáját, aki 1940-ben, szívrohamban fiatalon, 54 évesen meghalt, mégis szeretettel őrzi az emlékét, mert amellett, hogy neve bekerült a világtörténelem könyvébe, életvidám, jókedvű ember és édesanyja elmesélése alapján remek apa volt.

 – meséli Márta néni. – Az egyetem elvégzése után a Rókus Kórházban kapott állást. Ott olvasott egy újsághirdetést, amiben angolul beszélő magyar orvost kerestek a Carpathia nevű hajóra. Fiuméből indult, ami akkor magyar terület volt, és New York volt az úti célja. Nagyapám megpályázta és elnyerte az állást. Már visszafelé tartottak, amikor április 14-én éjszaka, az akkori legbiztonságosabbnak vélt hajó, a Titanic ráfutott egy jéghegyre, és megtörtént a tragédia. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a mentőcsónakokba csak nőket és gyerekeket engednek be, illetve két matrózt az evezéshez, de a férfiak is megrohamozták azokat. Három hajó volt a környéken, de csak a Carpathia vette a Titanic jelzéseit, és a kapitány vakmerő döntésére visszafordultak a megsegítésükre. A kapitány a nagyapámat állította a fedélközi ajtóba a három orvos közül, mert egyedül neki volt mentős gyakorlata. Egy mentősnek pillanatok alatt fel kell ismerni a helyzetet, el kell döntenie, hogy kinek, milyen ellátásra van szüksége, ki az, aki csak megfázott, aki eltörte a karját, akinek légzési zavarai vannak és így tovább.

„Mindenki sokkos állapotban volt”

A Carpathia legénysége 705 embert vett fel a fedélzetére, és ezzel megmentették az életüket.

 – folytatja. – Először leengedtek nekik egy kötelet, hogy másszanak fel rajta, de már annyira át voltak fagyva, és sok sérült is volt közöttük, hogy nem volt hozzá erejük. Aztán kötelekből és deszkákból csináltak hintaszerű eszközöket, hogy arra üljenek fel a túlélők, és azokon húzták fel őket. A kisgyerekeknek, csecsemőknek pedig a konyhások vászonból összevarrtak kis zsákokat, és azokban kerültek fel a Carpathiára. A nagyapám vizsgálta meg a túlélőket, és a két másik orvos látta el őket a diagnózisa alapján. Volt egy férfi, aki orvosnak vallotta magát. Nagyapám odaadta neki a saját öltönyét, mert azt mondta, hogy egy kollégát nem hagyhat vizes ruhában. Egy nő meg napokig követte a hajón, annyira megzavarodott, hogy azt hitte, hogy a doktor az ő férje. New Yorkban tömegek várták őket a kikötőben, másnap pedig a New York Times első oldalán szerepelt a Carpathia legénységének hőstettéről szóló hír.

Visszatérésük után Dr. Lengyel Árpád előadást tartott a Budapesti Orvosi Kaszinó ülésén a történtekről. Elmondta, hogy a legnehezebb feladatuk a kivétel nélkül sokkos állapotban lévő megmentettek megnyugtatása volt. 42-en szenvedtek töréseket, őket a Carpathia orvosai sikeresen megoperálták. A doktor összesen háromszor beszélt nyilvánosan a tragédiáról egy-egy felkérésnek eleget téve, a magánéletében soha senkinek nem ejtett róla egy szót sem. Hazatérése után azonnal leszerelt, és soha többé nem szállt hajóra, még a Balatonon vagy a Dunán sem. 

„Elnyerte az egész világ elismerését”

Márta néni 17 évesen tudta meg, hogy a kiváló orvos nagypapája részt vett a Titanic-túlélők megmentésében. 

Anyu előhozott egy nagy bőröndöt, amiben az édesapjától fennmaradt dolgok voltak: orvosi fecskendő, szikék, távcső... Amikor az újságíró, elment, megkérdeztem, hogy miért nem tudtam erről eddig?! Anyu pedig azt mondta, hogy azért, mert az 50-es években nem volt szerencsés, ha valaki olyan felmenővel rendelkezett, aki Amerikában kitüntetést kapott, és féltek attól, hogy az iskolában kikotyognám. Sokáig utána sem foglalkoztam vele, mert ott volt az anyám, aki ennek az első számú örököse volt. Amikor meghalt anyu, hozzám került a hagyaték, és akkor kezdtem arra gondolni, hogy jó lenne, ha itthon is minél többen tudnának róla. Ha azt mondom, hogy Titanic, azt mindenki ismeri. Ha azt mondom, hogy Carpathia, azt 30 százalék tudja. De ha azt mondom, hogy Dr. Lengyel Árpád, szinte senki nem tudja, hogy kiről van szó. Úgy gondolom, hogy egy olyan magyar ember, akinek ezt írják a sírkövére: „Orvosi és emberi munkájával kiérdemelte az egész világ elismerését”, arról illik tudni. Nagyon nagy öröm számomra, hogy most már két emléktábla is őrzi a nevét Budapesten, egykori lakhelyén és munkahelyén. A szülőhelyén, Pilismaróton is van emléktáblája, ugyanitt pedig tavaly nyáron emlékművet állítottak a róla elnevezett Duna-parti sétányon, és poszthumusz díszpolgári címet is kapott. Emlékét tisztelettel őrizzük.