Megdöbbentő részleteket árult el a Hableány tragédiájáról a mentésben résztvevő búvár

Ügyészek, jogászok hada, a túlélők és az áldozatok hozzátartozói keresik még most is a választ arra a kérdésre, hogy vajon mi történhetett két évvel ezelőtt azon az esős szerdai éjszakán, amikor a Hableány sétahajó, fedélzetén 35 emberrel felborult és elsüllyedt a budapesti Margit híd lábánál.

– Az egész tragédia egy este egy telefonhívással kezdődött. Tévék, rádiók és újságírók hívtak, hogy milyen túlélési esélyei lehetnének az embereknek, ha egy elsüllyedt hajóba rekednének. Valósággal izzottak a vonalak, aztán a reggeli órákban megkaptuk a riasztást – emlékszik vissza Szatmári Zsolt búvár, merülésvezető, a Havária Ka­tasztrófavédelmi Közhasznú Egyesület elnöke, aki csapatával azonnal vállalta a feladatot.

Tudták, már nem találnak túlélőt

Zsolt szerényen csak a tragédia egyik résztvevőjének titulálja önmagát, pedig már 30 éve van a szakmában, és több mint 10 000 órát merült. Szatya – barátai csak így hívják – 11 évig a Magyar Honvédség hivatásos búvároktatójaként dolgozott, mialatt közel 1000 katonai búvárt képzett ki. 2009-ben az év oktatója lett. Ennek ellenére meglepte az felhajtás, amibe egyik pillanatról a másikba esett.

– Azonnal kaptunk rendőrségi felvezető autót Bajától Budapestig. Ahogy vonult a konvoj, mindenütt leállították a forgalmat. Emlékszem, még a villamosokat is. A helyszínre érve egy hihetet­lenül felkészült csapattal találkoztunk. A TEK is megérkezett, és Hajdú tábornok átvette a mentés irányítását, kiadta a merülési parancsot – mesélte a Borsnak Zsolt, aki tisztában volt azzal, hogy élő embert már nem tudnak ennyi idő után az elsüllyedt roncsból kimenteni. – Mi, szakemberek, tudtuk, ilyen vízállásnál nem lehet menteni, életveszélyes. Túlságosan magas. De azt is tudtuk, hogy folyamatosan apad, és hát menni kellett, mert szükség volt az információra, mégiscsak mi voltunk itthon – mondta Szatya.

Fagyira vágyott a meder alján

Közben a tragédia hírére tömegek jelentek meg a Margit híd lábánál. Rengeteg nézelődő, té­véstáb figyelte, kamerázta minden lépésüket. A dél-koreai nagykövet, a külügyminiszter és számos ve­­­zető érkezett a helyszínre, és pár nap múlva megérkeztek a hozzátartozók is.

– Lenyűgözött, ahogy belépett a TEK, és behozott egy teljesen új szemléletet. Pszichológiailag közelítették meg az egészet. A megszokott parancsuralmi rendszer helyett ezúttal egy minden részletre figyelő operatív munka zajlott a háttérben. Minden be volt kamerázva, mikrofonozva. Minden mondatnak súlya és jelentősége volt. Az egyik kollégám lent állt a meder alján, amikor meghallott egy hídon közlekedő fagylaltoskocsit, azzal a jellegzetes dallammal. Elszólta magát, hogy úgy enne egy fagyit. Mire feljött, ott volt a jégkrém – mesélte Zsolt.

Szerinte ezzel a szemlélettel kihozták a mentésben részt vevőkből azt a rejtett tartalékot, amiről nem is tudták, hogy bennük van. Szükségük is volt rá, hisz a mentés iszonyatos lelki és fizikai nyomással járt.

Embert próbáló pillanatok

– Az nagyon kemény, amikor megtalálod a nagymamát, aki unokájával a kezében halt meg, és az utolsó pillanatig védte, ölelte a kislányt. Az is embert próbáló volt, amikor az egyik társamat rászorította a létrára az ár, és nem tudott kijönni a vízből, azt viszont felemelő volt látni, ahogyan a szemem előtt szövődtek barátságok, megkaptunk minden bizalmat és tiszteletet – idézte fel a Borsnak azokat a napokat Zsolt.