Meglepő titkot árul el magáról Gálvölgyi János: „Nem úgy szoktam felkelni, hogy én vagyok a Gálvölgyi”

Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész, parodista, szinkronszínész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A színészóriás a legnagyobb nevek közé tartozik, akit senkinek sem kell bemutatni Magyarországon. A színpadon, a tévé képernyőjén és személyesen is elképesztő népszerűségnek örvend.

Nemrég ünnepelte a hetvenhatodik születésnapját, aminek apropóján a Nők Lapjának adott egy sok témát érintő interjút. A kora egyébként nincs hatással Gálvölgyi Jánosra, aki a nyugdíjra nem is gondol. A színész számára a parodizálás egyébként csak egy szerep, a hétköznapokban más, mint az első gondolják róla. Mint elárulta, ha felkel és tudja, hogy este fellépése van, hét óráig feszülten várja, hogy színpadra lépjen, utána pedig ugyanolyan civilként folytatja a napját, mint bárki más.

„Az egyik orvos is tavaly, nem mondok nevet, lelkesen biztatott, hogy »ez az, művész úr, csak így tovább, ilyen derűsen, tréfásan, ahogy eddig!«. De doktor úr – válaszoltam –, én egyáltalán nem ilyen vagyok. Mondja, ha maga hazamegy, még valakit megműt? Egyetlen színészt ismertem, Márkus Lacit, aki az ébredés pillanatától kezdve Márkus László volt. De én nem úgy szoktam felkelni, hogy én vagyok a Gálvölgyi” – magyarázta a 76 éves színész

Arra a kérdésre, hogy honnan ered a színház iránti rajongása, Gálvölgyi János így felelt:

„Születési hiba. De tényleg, égi jel volt. Öt-hat évesen a nagymamám minden vasárnap elvitt a templomba, és én ott csodálkoztam rá, hogy a világ két részre oszlik. Vannak a jelmezesek, a pap meg a ministránsok, oda mi nem mehetünk, és vagyunk mi, a gyülekezet. Aztán amikor a pap a mise után civilben kijött, láttam, hogy az csak egy szerep. Annyira megtetszett, hogy otthon bezárkóztam a szobámba, és eljátszottam az egész misét. Minden szereplőjét. A végén még az ostyát is kiosztottam a szekrénynek, az asztalnak meg a székeknek. Olyan csendben voltam, a szüleim azt se tudták, hol vagyok. Rettentő szemérmes gyerek voltam. De az igazi színházi élményt a Fővárosi Nagycirkusz meg a régi Csárdáskirálynő jelentette. Be is jelentettem a szüleimnek, hogy vándorszínész leszek. Azt felelték, jó, de akkor többet nem kell hazajönni. ”