Háborúról, migrációról és családpolitikáról is elmondta véleményét Krausz Gábor

A sztárséfet a Mandiner kérdezte egy nagyinterjú keretein belül:

Mozgalmas év van ön mögött, finoman szólva intenzív figyelem kísérte a magánéleti történéseit. Hogy teltek az ünnepek a megváltozott élethelyzetben?
Idén végre megtapasztaltam, hogy mi a karácsony lényege, a mostanihoz hasonló békességet és nyugalmat ugyanis még nem éreztem. Korábban arról szólt az ünnep, hogy mindenki meg akart felelni mindenkinek, most viszont – a körülmények ellenére is – az eddigi legmeghittebb, legnyugodtabb szentestét éltük meg, közösen a családommal. Gyakorlatilag Hanni lányom is végig velem volt, egy napot töltött az anyukájával. Szóval olyan igazi boldog karácsonyunk volt.

Év végén lezárult a házassága Tóth Gabival. Békében tudtak elválni?
Mindenben megegyeztünk, így aztán sikerült békésen elválni. Mindössze egy nagyjából másfél órás tárgyalás volt, amely még karácsony előtt lezajlott. Felnőtt emberek vagyunk, mindketten továbbléptünk, a kapcsolatunk pedig, már csak a kislányunk miatt is, konszolidált, hiszen a közös gyermekünk összeköt minket. Márpedig mindkettőnknek az ő érdeke a legfontosabb.

A különválásukkal a bulvár mellett a közéleti lapok is foglalkoztak, hiszen Tóth Gabi korábban szerepet vállalt a kormány családbarát kampányában. Olvasta az önökről szóló cikkeket, hogyan élte meg a média érdeklődését?
Az online térben zajló világunkban nehéz megkerülni a híreket, az emberben pedig ott bujkál a kíváncsiság, hogy vajon mit gondolnak róla. Véleménye pedig, megszoktuk, hogy mindenkinek van, szabad országban élünk, mindenki azt ír, amit akar. Így bár nem kerestem a rólunk szóló cikkeket, amik szembejöttek velem, azokat elolvastam. Leginkább persze a Dancing With the Stars idején érdeklődtem, de nem is annyira az izgatott, hogy mit írnak a válásunkról, inkább az, hogyan ítélik meg az emberek a botlábú séf szereplését, aki szép lassan kezd feltámadni hamvaiból. Rosszindulatú emberek nyilván mindig lesznek, de aki a nyilvánosságban éli az életét, az megtanulhatta, a kommentelők csak a felszínt látják, nem magát az embert, nem a lényeg érdekli őket.

Tudatosan választotta azt a stratégiát, hogy nem reagál a válásával kapcsolatos véleményekre?
Mivel mindketten ismert emberek vagyunk, és a szép pillanatokat is megmutattuk az életünkből, valahol érthető, hogy az embereket érdeklik a velünk kapcsolatos negatív hírek. Kétségtelen, hogy ezzel a sztorival mindent el lehet adni, előfordult, hogy naponta 15-20 kattintás­vadász cikk jelent meg rólunk. De egyszerű oka van annak, hogy miért nem akartam nyilatkozni: igyekszem a négyéves kislányom érdekeit szem előtt tartani. Mindaz ugyanis, ami most megjelenik rólunk, tíz év múlva ugyanúgy elérhető lesz az interneten, és nem szerettem volna, ha az iskolában a szülei válásán csámcsognának, vagy esetleg bántanák ezért. Nem akartam, hogy arról olvasson majd, hogy az édesanyja és az édesapja a nyilvánosság előtt vitatkozik, egymásnak feszül. Ez kettőnk dolga. A házasságunknak vége, és nem tagadom, ez mindig két emberen múlik. Hogy ki a sértett, ki a kevésbé sértett, szintén csak ránk tartozik. Tudatos döntés volt tehát a részemről, hogy nem osztottam meg 
a nyilvánossággal, mi történt köztünk valójában.

Függetlenül attól, hogy a volt feleségét most milyen kritikák érik, jó iránynak tartja, hogy a kabinet a családbarát kormányzást hangsúlyozza?
Úgy gondolom, nem lehet vitatni azt a tényt, hogy az előző tizenhárom évben rengeteg segítséget kaptak a magyar családok, ezt a mindennapjainkban is tapasztalom, és a környezetünkben is érzékelem. Sokan döntenek a családalapítás mellett, és azt látom, akik korábban csak egy gyermeket terveztek, most másodikat, sőt harmadikat is vállalnak a támogatásoknak köszönhetően. Ezek az intézkedések mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ki­számíthatóbban, biztonságosabban tudjanak tervezni a családok. Ez a politikai hozzáállás szerintem dicséretes, és a szándék is látszik mögötte, vagyis hogy minél többen legyünk mi, magyarok, amivel messzemenőkig egyet tudok érteni.

Vannak azért kritikusai is ennek a politikának, vegyük például a gyermekvédelmi törvényt, amely idehaza és nemzetközi szinten is nagy port kavart. Apaként hogyan viszonyul a kérdéshez, jogos a kormány fellépése?
Összetett kérdés ez. Egyrészt óriási bátorság volt a kormány részéről meglépni, hiszen bizonyára tudták a döntéshozók, hogy falakba fognak ütközni. Azt azért hozzáteszem, én sem gondolom, hogy attól, ha valaki elolvas egy könyvet, amelyben homoszexuális párok beszélgetnek, automatikusan homoszexuális lesz. Másokat viszont érzékenyen érinthet az ilyen típusú tartalom. Mellesleg én sem örülnék, ha az óvodában öt-hat éves gyerekeknek tartanának olyan foglalkozásokat, mint amilyeneket látunk nyugaton. Amikor eldöntöttük, hogy a kislányunkat alapvetően csak kivételes alkalmakkor mutatjuk meg a nyilvánosságban, mi is húztunk egy határt. Bár szülőként büszkék vagyunk rá, és legszívesebben világgá kürtölnénk, hogyan cseperedik, tisztában vagyunk ennek az árnyoldalaival és azzal, hova kerülhetnek ki a képek, és milyen céllal. Nehéz eldönteni, hol van a határ, de a kormány meghúzta ezt a vonalat, és ha egyszer törvénybe iktatták a szabályokat, mindenkinek be kell tartania. Szülőként szeretném majd én eldönteni, hogy mikor és milyen formában történjen a gyermekem szexuális felvilágosítása.

Gyakorlatilag minden főbb politikai kérdésben megosztott társadalom vagyunk. Ön mennyire tapasztalja ezt a környezetében?
Baj, ha csak azért, mert valaki más véleményen van, baráti beszélgetések és családi ebédek vérre menő vitává fajulnak. Nekem is akadnak olyan ismerőseim, akikkel megszakadt a kapcsolatom, mert valamiről mást gondolunk. Ez szerintem nem helyes. De azt hiszem, nem magyar sajátosság, egyszerűen ilyen világban élünk. Az internet elterjedésével és a kommentelés megjelenésével mindenkinek jogában áll elmondani a véleményét és messze­menőkig képviselni. Ezzel nincs is baj, csak ne próbálja meg erőszakosan ráerőltetni az álláspontját a másikra. Egyébként ha már politika, a migráció pont ilyen.

Mire gondol?
Most voltam Bécsben, ahogy látom, elég durva a helyzet. Gyerekkoromban sokat jártam kint a rokonainknál, és az osztrák főváros ma már cseppet sem hasonlít az akkori önmagára. A belvárosban laktam, és őszintén szólva nem mertünk sétálni a parkban, olyan helyzetet tapasztaltunk. Kilenc évet éltem Londonban, így tudom, hová tud fajulni a nagy multikulti. A sokszínűség, az, hogy turistaként Londonban egy utcán belül fel tudod fedezni a teljes Közel- és Távol-Kelet gasztronómiáját, egy darabig izgalmas tud lenni. De egészen más helyzet, amikor ennyire látványosak és érzékelhetők a kulturális különbözőségek. A folyamatot lehet lassítani, de látva, mi történik Párizsban, Brüsszelben, Bécsben, Berlinben, Londonban, nem gondolom, hogy visszafordítható lenne.

Zsidó származásúként hogyan éli meg az izraeli háború nyomán fellángoló anti­szemitizmust?
A harmincas évek legundorítóbb történelmi borzalmait idézi, ami a szemünk előtt zajlik. Felfoghatatlan, hogy egy terrortámadás után palesztin zászló alatt a terrorizmust támogatva vonulnak fel tömegek az európai nagyvárosokban. Nem tudom, mit tett volna Amerika, ha a 2001. szeptember 11-ei események után Európában hasonló tüntetéseket tartottak volna. A húgom tizenhárom éve él kint Tel-Avivban, így első kézből értesülök arról, mi történik ott. Még belegondolni is rossz, hogy ő is ment volna arra a fesztiválra, ahol a Hamasz embereket mészárolt, de szerencsére az utolsó pillanatban lemondta. Tragikus, hogy a mostanihoz hasonló tüntetéseket gond nélkül tarthatnak, és senki nem lép fel ellenük. Mindez azért, mert rengeteg különböző kultúrájú embert engedtünk be Európába, és most mindenki jóemberkedik. Itthon legalább biztonságban vagyunk, remélhetőleg még hosszú ideig.

A szomszédunkban pedig lassan már két éve zajlik háború, de egyelőre nem úgy tűnik, mintha egyhamar befejeződne.
Éltünk már meg háborúkat Európában, nem is oly távol a hazánktól, de a mi életünkben ennyire valóságosan még soha nem zajlott fegyveres konfliktus a szomszédunkban. Olyan váratlanul ért minket, hogy senki nem készült fel rá, megkaptuk az arcunkba, a közösségi média szerepe nyilván itt is megkerülhetetlen. Amikor kitört a háború, Fricivel és Andrissal (Vomberg Frigyes és Wolf András, a Séfek séfe című műsor másik két zsűritagja – a szerk.) mentünk főzni menekült gyerekeknek, akik a szüleik nélkül kerültek át Magyarországra. Döbbenetes volt látni a félelmet az arcukon, ha a kislányomat valaha így látnám, a szívem megszakadna. Civileket, köztük magyarokat is behívnak harcolni. Végre le kellene ülniük az érintetteknek a békéről egyeztetni. De ezzel az álláspontunkkal valószínűleg egyedül maradtunk Európában, csak a Vatikán ért egyet velünk.