Szívszorító vallomás: mami a háborús országban is mami

„Kisfiam! Gondolod, mami örülni fog annak, hogy a születésnapjára egy olyan rajzot kap tőled, amin éppen egy rakéta csapódik be a házba?” – tettem fel a „már ha érted a célzást” kérdést, de a reakció csak egy keserves sírás lett, hogy „De én akkor nem is rajzolhatok azt, amit akarok? Ez nem szép?” Hát, furcsa mindenesetre, de úgy voltam vele, hogy ha nincs ihlet, minek is erőltessem a virágcsokrot. Szegény mami meg csak pislogott, de megdicsérte az unokáját. Pedig jó pár napra végre otthon hagyhatta azt a hangulatot, ami most Kárpátalján van. Szinte furcsa volt neki, hogy nem szól a sziréna, aminek a hangjára eleinte mindenki gyomra borsónyi lett otthon, de aztán szinte hozzászoktak. Ha nappal van és megszólalnak a légiriadóra figyelmeztető hangok, mindenki csak legyint és megy tovább. Mert a városokban még csak-csak lenne hova fedezékbe vonulni, de falun nem igazán.

És milyen a szülő, nagyszülő még akkor is, ha a háború miatt minden a háromszorosára drágult és alig lehet hozzájutni? Felkutatja. Hiába kértem anyukámat: ne hozzon semmit, ne menjen a kis meglepetésekért sehova, persze, nem hallgatott rám. Lett az unokáknak játék, csoki, nekem a gyermekkorom kedvenc habcsókja, igaz, ezért vagy öt üzletben is volt. Pedig mindenki tudja, hogy mi van otthon. Csak vártuk, hogy jöjjön, velünk legyen és meséljen, megnyugodjon. Addig apám otthon maradt. Nehéz idők ezek, és ők egyelőre a szerencsésebb részén vannak Ukrajnának.

A hangulat – bár igyekeztünk, hogy ne legyen így – azért átragadt jócskán a nagyobbik fiamra. A homokozóban a katona „lepuskázta” a többieket, amikor meg szembe jött velünk két tűzoltó a napokban, kijelentette, hogy ezek egy eltévedt rakéta miatt mennek tüzet oltani. Szerinte véletlenül túllőtték a rakétát, és szétment pár ház. Már alig hozom fel előtte ezt a helyzetet, a nem neki való híreket pedig elkapcsoljuk, de teljesen elhallgatni sem akarom a háborút. Okos gyerek, látja, érzi ha titkolóznak előtte.

Mami megpihent picit és hazament. Majd várnak minket családostul. De hogy vigyem oda a két kisgyerekemet, még akkor is, ha ott nincsenek harcok? Furcsa, rossz érzés tölt el, ha erre gondolok. Nehéz volt visszaengedni anyámat egy olyan helyre, ahol nem tudom, hogyan alakulnak a napok, hetek. Ezt a mérhetetlenül sok szenvedést soha, senki sem érdemelte meg.