Teregetés, a családi mumus

Anya! Te miért akarod azt mindig, hogy szegény apa este teregessen? Miért nem engeded meg neki, hogy nappal csinálja meg? Vagy miért nem teregetsz ki te? Úgyis ráérsz egész nap! Szegény apa olyan sokat dolgozik, te meg csak itthon vagy - tette fel a kérdéseket az én nagyfiam, amitől először iszonyatosan nevetnem kellett és nevettünk is mindannyian.

Szóval, az én bölcs gyerekem azt látja, hogy szegény apa eljár dolgozni, az anyja meg itthon csak úgy, és színtiszta semmitevésből terelgeti, eteti, gondozza őket.

Pedig mindig azzal a reménnyel és meggyőződéssel indítom el a szinte napi mosást, hogy mire hazaér a férjem, tutira kiteregetek, mert lesz időm rá. Ráadásul ez az egyik olyan házimunka, amire fogjuk rá, hogy szeretek is. De mire minden valóban fontos dolgot kipipálok a gyerekek, a házimunka, plusz a hivatalos dolgok intézése körül, megint eltelik a nap, és úgy érzem, hogy semmi sem látszik a ténykedésemből, pedig aztán mindent megpróbáltam belesűríteni.

Totál fáradt vagyok, mire hazaér a mostanában szintén nem túl fitt férjem, aki fancsali képpel állapítja meg újra és újra, hogy ma is „szívesen” ki kell teregetnie. És aztán jönnek a rabszolgasorsban látott arckifejezések, mert nem elég, hogy későn marad csak idő erre a kiváló tevékenységre, de valójában mélységesen utálja is. Persze eljátsszuk, hogy „majd én megcsinálom, hagyd!” „de nem, majd én...”, valahogy mindig ő győz. Ma is megfogadtam: holnap száz százalék, hogy nem hagyom, hogy ez a drága férfi így szenvedjen. Majd nagyon igyekszem. Meg hát a nagyobb gyereknek is be kell bizonyítanom egy jól látható, teátrális, nappali teregetéssel, hogy bizony: mégiscsak hasznos tagja az ő anyja a társadalomnak!