Egy kismama naplója a Covid árnyékában

Ez egy – remélem – rövid életű blog lesz, és hamar lezárhatjuk azt a sok-sok kérdést, amelyek – most már mindennapos – kismamaként belengik az utóbbi hónapok mindennapjait. Furcsa és meglepő dolgok, amelyeken kissé nehéz egy legyintéssel túllépni. Persze muszáj, de legalább leírom.

Öt vagy hat hónapos várandós voltam, amikor arra gondoltunk a férjemmel, hogy ugyanúgy, mint az elsőszülött gyermekünknél, most is elmegyünk egy magánrendelőbe Budapesten belül, hogy megnézzük és megörökítsük az utókornak a második kicsikét is. Ezzel többek között az volt a szándékunk, hogy a nagytesónak ilyen módon is bemutassuk a kistesót, illetve mi is megnézegethessük a kis jövevényt, és legyen egy szép, közös élményünk. De ez nem jöhetett össze.

Már lefoglaltam az időpontot, amikor a telefonos egyeztetés során közöltem, hogy a férjemen kívül velünk jön a négyéves kisfiúnk is. Meglepetésemre határozott nem volt a válasz, merthogy az egészségügyisek, akik a felvételeket készítik és magyarázzák, megtiltják a rendelőt üzemeltetőnek, hogy a gyerekek bemehessenek. Férj jöhet, mert ő – gondolom – nem annyira fertőző, de a kisgyerek egy gócpont. Hiába érveltem, kértem, nem. Nem értették, hogy mit nem értek, de ezzel én is így voltam.

Vissza is mondtam az egészet. Egyrészt nem volt kire bízni a nagyfiút, másrészt ő is a család része, akit szerettünk volna bevonni ebbe az élménybe.

Még úgysem engedték be, hogy azt mondtam, oké, akkor csak a gyerek jön be, az apjuk pedig kint marad. Mindezért 20–25 ezer forintot kértek volna el.

A lényegét nem értem az egésznek. Vagy együtt, vagy sehogy. Elfogadtuk, hogy ez van. Nemsokára találkozunk „élőben”.