Gyere el velünk a misére, ami után pálinkakóstoló van. Paskó atya ráadásul mesterszakács is

Régi tradíció szerint karácsonykor bablevest és fonott kalácsot készít a magányos embereknek. Paskó Csaba, a délvidéki atya legfőbb célja, hogy közösséget építsen és értéket, tudást, szeretetet adjon az embereknek…

Ahogy Tompánál átkelünk a szerb határon, egyből a 80 éves kis faluba, Kelebiába érkezünk. Paskó atya bő 12 éve szolgál itt. Összetartó, aktív közösséget hozott össze, ám ez csak egy kis szeglete annak a csodának, amit megalkotott. Szerinte nincs abban semmi különös, amit tesz, egyszerűen csak végzi mindazt, amivel megáldotta a Jóisten.

„Eufóriával jöttem ki a templomból”

Paskó Csaba édesanyja elmondása szerint, öt-hat éves lehetett, amikor arra a kérdésre, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”, határozottan azt felelte: pap vagy szakács. 

– Bajmokon nőttem fel, aminek hatalmas temploma van – idézi fel. Emlékszem, gyerekként lenyűgözött, amikor úrfelmutatáskor megszólaltak a csengők. Nem tudtam, hogy a háttérben levő ministránsok keze van a dologban. Azt hittem, hogy ez Isten válasza a pap bemutatott áldozatára. Én még a 80-as években jártam iskolába. Akkor még erősen jelen volt a kommunizmus. Emlékszem, hogy december 25-én is mentünk iskolába, sőt mindig betettek nulladik órát, nehogy el tudjunk menni a karácsonyi, ünnepi misére. Persze a plébános úr túljárt az eszükön, és hat órára tette a hajnali misét, a pásztorok miséjét, amikor is ajándékot osztott a gyerekeknek. Egy picike zacskóban kaptunk diót, mandarint, szaloncukrot. Az iskola minden magyar diákja, vagyis 400 diák ott volt a hajnali misén. Látni kellett volna, ahogy a rengeteg gyerek özönlött át a templomból az iskolába, a nulladik órára, karácsony szent napján. Akkora élmény volt ez nekünk, hogy nem érdekelt minket, hogy mit mondanak a tanítók. Ezek az élmények meghatározóak voltak az életemben, beleégtek a lelkembe, az egyéniségembe. A színes ablaküvegek, az orgona hangjai is elvarázsoltak, ahogy a mai napig is. Mindig eufóriával jöttem ki a templomból. A nagy tekintélyű plébánosunk igazi példakép volt előttem. Sosem volt kétséges, hogy pap leszek-e, inkább az volt bizonytalan, hogy megfelelek-e az elvárásoknak. Óriási kegyelem, a Jóistennek nem győzök eléggé hálát adni, amiért mindig nagyszerű papokkal találkoztam, akik jó példaként tudtak előrevinni. 

Cukrászdát és pékséget nyitott

Paskó atyát úgy szokták emlegetni: három az egyben, hisz pap, karnagyművész és szakács is. Aktív papi hivatása közben elvégezte Grazban a Zeneakadémiát, a gasztronómia területén pedig mesterszakács lett. Saját tévés főzős műsorai voltak, több szakácskönyve jelent már meg, egy nemzetközi csapat tagjaként pedig épp a februárban tartandó szakácsolimpiára készül. Kedvenc ételei a paradicsomleves és a mákos tészta, házi, gyúrt tésztából és frissen őrölt mákból, de igazából minden érdekli, a fine diningtól egészen a birkapörköltig. 

– Sokszor összeérnek ezek a tevékenységek, az egyéniségemből adódóan – meséli. – A szabadkai egyházmegye jótékonysági szervezetének én lettem az elnöke. Fontosnak tartottam, hogy ne csak ételt, ruhát osszunk és házi ápolással foglalkozzunk. Magyarán szólva, ne csak halat adjunk az embereknek, hanem tanítsuk meg őket halászni, hátha ezzel elősegítjük azt is, hogy ne vándoroljanak el, hanem maradjanak itt, a szülőföldjükön. Nemzetközi pályázatok segítségével két éve megnyitottuk Szabadka belvárosában a Blaha Lujza Cukrászdát és az Ötkenyér Pékséget. Ez utóbbiban csak kovászolt kenyereket készítünk, a péksüteményeknél pedig nem használunk adalékanyagokat. 14 embernek tudunk munkát, megélhetést adni. Újragondoltam az egykori Blaha Lujza tortát, és ezzel ez lett a cukrászda névadó süteménye, ami tartalmaz málnát, málnazselét, linzert, egy francia tükörglazúrt, és egy nagyon finom túrókrémet, ami az egészet ehetővé, lággyá és könnyűvé teszi. 

Pálinkakóstoló a szentmise után

Fő hivatásának természetesen a papságot tartja. Azt mondja, hogy ez tartja őt Délvidéken, még úgy is, hogy sokszor nem könnyű itt magyarnak, katolikusnak lenni. 

– Amikor 2011-ben Kelebiába kerültem, még egy rózsafüzér-társulatuk sem volt – emlékszik vissza az atya. Azt gondolom, hogy egy papnak elsődleges feladata a közösségépítés. Néptáncoktatást szervezünk, gyerekkórust, ifjúsági zenekart, táncegyüttest, cserkészetet, imaközösséget működtetünk és a magyar kormány támogatásával megépítettük a Márton Áron Közösségi Házat. De rendezünk például pálinkaversenyt is, edukációval összekötve. Ez a környék ugyanis a gyümölcsészetről ismert, itt minden második házban főznek pálinkát. Szerettem volna, hogy ne guggolós pálinkák szülessenek, ami olyan rossz, hogy ha az embert megkínálják, akkor másnap guggolva megy el az ablakuk előtt, nehogy újra innia kelljen belőle. Lehet, hogy nem az én feladatom lenne ennek a tanítása, de más nem vállalta fel a faluban. Egyébként, nálunk minden szentmise után pálinkakóstoló van. Ezzel elértük, hogy a férfiak is járnak templomba, lehet, hogy nem az én prédikációm miatt, de nagy örömmel jönnek. Az itt élők szeretik a közösségüket, szeretnek idetartozni. Nekem az az életcélom, hogy az emberek kapjanak, gazdagodjanak. Természetesen a karácsony előtti időszak is nagyon sűrű nálunk. Többek között mézeskalácsot sütünk a gyerekekkel. 24-én pedig már rendhagyó módon meghívjuk ebédre a környékbeli egyedül élőket. Bablevessel, bejglivel, fonott kaláccsal és egy kis műsorral várjuk őket, hogy ne legyenek egyedül, karácsonykor hadd érezzék ők is azt, hogy tartoznak valahová…