„Olyan olcsó, hogy nincs szívünk otthagyni” – Mérgező cuki ruhácskák

Egy nagy zsák ruhát kotortam elő ismét a napokban, amelyben a nagyobb fiunk kinőtt ruhái vannak, mert nagy örömünkre szépen növöget a kistesója is. Elég sok mindent fel tudok belőle használni, de más-más évszakban születtek, így nem az igazi az „öröklés”. Persze nem estem kétségbe, mert barátoktól is kaptunk kinőtt, vagy sosem használt, átnőtt kisruhákat, és ahogy nézem a kapott zsákok mennyiségét, lesz feladatom bőven, hogy megtaláljam a megfelelő darabokat. De ha nem lennének a megörökölt ruhák, akkor sem panaszkodhatnék, mert a hozzánk érkező barátok, rokonok, ha kell, ha nem, hoznak mindig valami kis „cuki” cuccot. Ha mondom, hogy „De következő alkalommal ne hozzatok ruhát, mert van elég”, az a válasz, hogy „Olyan olcsó, hogy nincs szívünk otthagyni”, meg hát „Új ruha, az mindig kell”. Tényleg? Ez biztos?

Nem vagyok hálátlan, és én is szeretem vagányan, divatosan öltöztetni a fiainkat, de nem minden áron. Reggelente viccesen nagy gonddal adom rájuk a ruháikat, mert nekem fontos, hogy színben és anyagban is passzoljanak egymáshoz, de ezt örökölt, vagy turkálóban, vagy bababörzén féláron, akár negyedáron vett darabokból is meg tudom oldani. Persze, mi is veszünk nekik ruhákat, mert a kopott, bolyhos, elnyúlt darabokat nem adjuk rájuk. De ésszel. Az is megérne egy misét, hogy ezek a kis ruhák hamar tönkremennek sajnos, és már a minőséginek hitt, drágább márkák sem hozzák azt a „teljesítményt”, mint korábban. Vásároljunk, fogyasszunk.

Lehet legyinteni meg nevetgélni ezen a témán, bár egyáltalán nem vicces. Mint az egész jövőkép. Igen, a klassz, divatos öltözet a legtöbbünket vonz, és ha úgy van, veszünk is belőle. De nem minden héten, nem minden hónapban. Mi legalábbis egy ideje tudatosan önmérsékletet tanúsítunk és valahogy így is lehet élni és normálisan kinézni. Több olyan ismerősöm is van, aki évente lecseréli a teljes ruhatárát. Mert csak.

Hát akkor legyen itt pár mondat, amelyeket elborzasztásul teszek ide, abban a reményben, hogy lesz, akit megérint. Nem újdonság, de továbbra is borzasztó. Hozzáértők tollából hozom.

– A világ legszegényebb országaiban a ruháinkat készítő emberek napi, akár 16 órát is robotolnak egy kis betevőért forróságban, vegyi anyagok között.

– A gyermekeik is rá vannak kényszerítve a rabszolgamunkára, hogy a család egyáltalán létezni tudjon.

– Sok munkást bántalmaznak is a munkaadóik.

– A génmódósított gyapotot folyamatosan permetezik, a ruhák gyártásához szintén vegyi anyagokat használnak, mindez bekerül a vizekbe.

– A kidobott, fel nem használt ruhák hegyekben állnak és nagyjából kétszáz év kell, hogy lebomoljanak, de közben, és utána is mérgezik a földünket.

Ugye nem akarjuk, hogy a gyerekeink belefulladjanak a szeméthegyeinkbe, vagy ne tudjanak később egy friss pohár vizet inni?