Eszter szívmelengető története: eddig harminc menekültet fogadott be az ötgyermekes anya

Amikor kitört a háború, dr. Gloviczki Eszter eldöntötte, hogy orvosként ott segít, ahol szükség lesz rá. Amikor pedig megindult a menekültáradat, leült a családi kupaktanács, és megbeszélték: lehetőségeikhez képest fogadnak be rövid időre rászorulókat.

Már első éjjel nyolc embert befogadtak

– Nem nagy a házunk, amiben heten élünk, nincsenek erre külön szobáink, de krízishelyzetben az ember segít – kezdte Gloviczki Eszter a Borsnak. – Eleinte úgy gondoltuk, hogy az emelet a családé, mindenki alszik a saját hálószobájában. De ez hamar felborult, lett éjjel 2 nigériai fiunk, épphogy megetettük, lefektettük őket, jött új kérés és lett 4 ukrán gyerekünk, egy anyukánk meg egy kismamánk – kezdte a doktornő, kiemelve: már az első naptól hihetetlen sürgés-forgás van náluk.

A gyermekei is örülnek, hogy segíthetnek

– Aztán jött egy indiai csoport, akkor már mindenhol feküdt, aludt valaki. Akkor írtam ki, hogy szükségünk lenne segítségre, matracokra, élelemre, és elképesztő, ami történt, 57 perc alatt tele lett a teraszunk… – mesélte meghatódva Eszter, majd azt is hozzátette: a héttagú családból egyébként mindenki kiveszi a részét ebben a mindenki számára szokatlan szituációban. – Együtt játszanak, videójátékoznak, youtube-oznak, angolul, kézzel-lábbal kommunikálnak. Gyönyörű napjaink vannak, de rengeteg nehézséggel is jár a befogadás. – Volt egy szabály az elején, hogy nem jöhetnek fel az emeletre – folytatta az ötgyermekes édesanya. – Aztán egyik este lépteket hallottam, azonnal kipattantam az ágyból. Mint kiderült, a 11 éves kisfiam ment le a nigériai befogadottakhoz. Annyira jó volt ezt látni!

Először nem akarták elfogadni az ételt

– Egy másik felejthetetlen pillanat egy ukrán családhoz kötődik. Megérkezett a család, a 120 kiló színizom apuka hét napja vezetett, szívvel-lélekkel mentette családját a háborúból. Nagyon fáradtak és éhesek voltak, de egyszerűen nem fogadták el tőlünk az ételt, hogy a mi családunk is nagy, nem eszik el előlünk… Én egy plébánia tagja vagyok, ott a csoportban tudtam, hogy akár hajnalban is kérhetek segítséget. Írtam nekik, hogy reggelre tegyenek már a teraszunkra ételcsomagokat úgy, hogy cirill betűkkel rá van írva az ukrán család neve. És így is lett, reggel hívtam az ukrán édesapát, hogy nézze meg, az övék. Ő elsírta magát, összeborultak a feleségével, na akkor már én is sírtam.

A kulturális különbségek miatt nem könnyű

Esztert a Bors arról is kérdezte, hogy mi a legnagyobb nehézség, amivel befogadóként szembesültek. – Az első mindenképpen a kulturális különbségek. Ide tartozik az ukrán édesapa esete is, na és az indiaiak. Náluk ugye kasztrendszer van, és a magasabba tartozó férfi kisajátította a kettőből az egyik fürdőszobát, mintegy jelezve, neki az jár. Nehéz volt megértetni, hogy itt, ebben a házban ez nem így van. A másik a fáradtság: alkalmazkodni ahhoz, hogy bárki jöhet veled szembe a saját házadban, hogy egyfolytában angolul kell beszélgetni.

„Fáj a búcsúra gondolni, nem is akarok!”

– A harmadik nehézség pedig az érzelmi kötődés, a legtöbben csak egy-két éjszakát töltenek itt, de a nigériai fiúk már lassan három hete, megszerettük őket, úgy is hívjuk őket: a nigériai fiaink… Szombatig mindenki távozik, mert én jövő héttől megyek a határhoz orvosként segíteni. De már most fáj a búcsúra gondolni, nem is akarok búcsúzkodni. Persze ettől még eljön a pillanat, összegezve az eddigieket, bármennyire nehéz, és néha beleszakad a szívünk, de közben rengeteget kaptunk tőlük.