Béla bácsi az ország legidősebb fodrásza: Szécsi Pál, Koós János és Aradszky László haját is vágta

Béla bácsit rengetegen ismerik, szeretik Nyíregyházán és környékén. Van, aki hat évtizede jár hozzá és van, aki a fiát, sőt már az unokáját is magával viszi hozzá. Nemcsak az ügyes kezei, hanem a humora, kedvessége és kiapadhatatlan történetei miatt is kedvelik.

Hírességek is voltak a kezei között

A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei kisvárosban, Dombrádon született. 

– Tizennégy évesen kezdtem el a borbély- és fodrásziskolát – emlékszik vissza Béla bácsi. – Egy kicsit édesapámnak is köszönhetem ezt a választást. Azzal biztatott erre a szakmára: „fiam, te nagyon vékonypénzű vagy, nyáron hűvösben lehetsz, télen a melegben”. Nagyon megszerettem a kétéves képzés alatt. 10-20 fillért kaptam borravalónak. Akkoriban 50 fillér volt egy gömb fagylalt. Hétvégén össze tudtam gyűjteni 15-20 forintot, ami őrült nagy pénz volt nekem. Tizenhat éves koromban már segéd voltam. Emlékszem, akinek kellett, a főnököm még fogat is húzott. Én voltam úgymond az „asszisztensnő”, vagyis fogtam a vendég fejét. A fájdalomcsillapítást enyhe pálinkával oldottuk meg. Akkor még nem Bélának hívtak, hanem azt mondták: „eredj, fiú, hozzál két deci pálinkát!”. Megitta a főnök meg az ügyfél. Miután kihúzták a fogat, újra pálinkával erősítettek. Soha nem volt semmi baj. A végén persze levágtuk a frizuráját is. Aztán bekerültem Nyíregyházára, és mivel fiatal voltam, télen kitettek a város melletti fürdőzőhelyre, Sóstóra. Villamossal jártam ki, ami télen elég kemény volt, mert nem volt rajta fűtés. Itt szálltak meg a környéken fellépő színészek, énekesek, a Krúdy Szállóban. Az első ismert ember, akivel így találkozhattam, Németh Lehel volt. Aztán megismerkedtem Koós Jánossal, Aradszky Lászlóval, Szécsi Pállal. Nagy meglepetésemre még Bodrogi Gyulát is nyírtam. Talán már csak ő él közülük. Nagy élmény volt minden ilyen találkozás, kedvesek és aranyosak voltak.

Kádár elvtársat is megborotválta

Rengeteg kalandban volt része a munkája kapcsán, amikre a mai napig szívesen gondol vissza. 

– Még ’63-ban megállt egy fekete Volga az üzlet előtt – meséli. – Bejött egy férfi, megkérdezte, hány fodrász dolgozik itt. Mondtuk, hogy ketten vagyunk. A kollégám nagyon megijedt, le is ült. Én állva maradtam. Mondta, hogy szedjem össze a szerszámaimat és elvisz magával, mert pár embert meg kell borotválni. Akkor még nagyon más volt minden, a borotvát még fenni kellett, borotvahab helyett pedig szappant használtunk. Elvittek a közeli Tanács Üdülőbe, majd elkezdtem borotválni az embereket. Körülbelül 6-7 fő után mondták, hogy most pedig Kádár elvtársat fogja borotválni. Nem lepődtem meg különösebben, hiszen addigra már ismert embereket is nyírtam. Olyan jól fizettek erre a pár órára, hogy tudtam venni belőle egy pár cipőt, inget, nyakkendőt, egyebeket. A végén vissza is vittek, a kollégáim már nagyon vártak, mert nem tudták, hogy mi történhetett velem. A feleségemet is Sóstón ismertem meg, odahelyezték harmadéves tanuló korában. 1968-ban esküdtünk meg, miután leszereltem. Több szalonban is együtt dolgoztunk, aztán saját üzletet nyitottunk. Sajnos később agyvérzést kapott és lebénult, én meg visszamentem egy szalonba dolgozni. Amíg jól volt, nagyon sokat kirándultunk, utaztunk, jártunk Görögországban, Törökországban is. Egy fiunk és két unokánk született. Nagy büszkeségem az is, hogy körülbelül 40-50 tanulóm volt, akik tőlem tanulták meg a szakmát. 

„A szalonban elmúlik minden bajom”

Béla bácsi 81 évesen is heti öt napot dolgozik, keddtől szombatig, általában délutánonként, mert azt mondja, ilyen korban már nehezebben megy a felkelés. Járnak hozzá 5-6 éves gyerekek is, a legidősebb vendége pedig 101 éves. Az imádott munkája mellett több hobbija is van. Rajong a fociért, a kertjéért, és régiségeket gyűjt, tányérokat, gyertyatartókat. 

– Az idős vendégek mindig mondják, hogy ne hagyjam abba, mert akkor ki fogja levágni a hajukat – meséli. – Akad olyan 88 éves vendégem, aki annak idején szintén villamossal járt ki hozzám Sóstóra, hogy lenyírjam. Már 14 éves korom óta ezt csinálom, nagyon megszoktam, hogy együtt vagyok a vendégekkel. Ráadásul tavaly júniusban meghalt a feleségem, magam maradtam. Nagyon hiányzik a társaság, hogy emberekkel legyek. Azért dolgozok még mindig, mert szeretem ezt csinálni, és szerencsére bírom is. Hétfőnként szabadnapos vagyok, de ilyenkor meg általában elmegyek azokhoz, akik betegek és már nem tudnak bejönni a szalonba. Minden ember más, mindenki elmondja a problémáját, de én szeretem az embereket, szeretem a viccet, a humort. Engem a munka nem fáraszt, mert amit az ember szívesen csinál, az jó érzéssel tölti el. Mindenkinek azt mondanám, hogy inkább azzal foglalkozzanak, amit szeretnek, még akkor is, ha kevesebbet keresnek vele. Nagyon érdekes, de itthon sokszor fáj a lábam egy kicsit, nem érzem magam jól, vacakol a vérnyomásom. Ha bemegyek az üzletbe, minden nyavalyám elmúlik, és úgy érzem magam, mintha 50 éves lennék. Kalandos életem volt, remélem, még megleszek egy-két évig, és amíg bírom, a munkát sem hagyom abba…