Mint a legtöbb lány, ő is társról, gyerekekről, karrierről ábrándozott. Azonban vallásos nevelése felnőttéveiben egyre mélyebb értelmet kapott, míg egy nap megszületett a szívében a döntés: otthagyja orvosi pályáját és szerzetesként folytatja életét.
Ádám Mária Margit nővér az erdélyi Csíkban nőtt fel. Az orvosi egyetem elvégzése után költözött Magyarországra, először Budapestre, majd Esztergomba, ahol neurológus lett. Már akkor is az volt a legfőbb hajtóereje, hogy segítse az embereket.
A szerzetesek vagy apácák életét egyfajta misztikus burok lengi körül. A legtöbben távolinak, megközelíthetetlennek érezzük őket. Éppen emiatt már a találkozásunk elején zavarba jövök, amikor Margit nővér rákérdez: szabad-e nekünk tegeződni? Az egyértelmű, hogy ő tegezhet, no de nekem szabad-e egy igazi apácát tegezni? Jót mosolyog rajtam, de megérti lányos zavaromat, hisz jó pár évvel ezelőtt nemhogy megszólítani, de szinte ránézni sem mert a templomban imádkozó apácákra. Hozzáteszi, ők is ugyanolyan hétköznapi emberek. S attól, hogy szerzetesnek állt, nem lett jobb ember, sőt szent sem.
A Ferences Szegénygondozó Nővérek szécsényi házában találkozunk. Megmutatja, hol él három nővértársával együtt, majd átsétálunk a gondozásuk alatt álló Idősek otthonába, közben pedig elmeséli, miképp hagyta ott sikeres életét, hogy szerzetes lehessen.
– Régen azt hittem, hogy orvosként megélhetem az emberek segítését – árulja el. – De már a pályám elején csalódás ért, mert azt tapasztaltam, hogy nem az emberrel foglalkoznak, hanem a betegséggel. Számomra az ember a fontos és nem a betegsége. Számomra nem a koponya CT volt az elsődleges, hanem az a valaki, aki ott feküdt az ágyon. Nyolc évig dolgoztam a neurológiai osztályon. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, és ahol tudtam, segítettem az embereket a kórházon belül és kívül is. Ugyanakkor a hivatásom mellett mindig kerestem Istent, a vele való kapcsolatot. Fiatalkorom óta rendszeresen részt vettem lelki gyakorlatokon, kurzusokon.
2011-ben ismerkedett meg a mostani közössége néhány tagjával Esztergomban. Három évvel később döntött úgy, hogy elfordul addigi életétől és szerzetesnek áll.
– Természetesen sokáig én is úgy képzeltem a jövőmet, hogy családom lesz – meséli. – Voltak is párkapcsolataim. De egyre mélyült bennem a vágy az Istennel való személyes kapcsolat iránt, s úgy hiszem, szerzetesként mélyebb szinten élhetem meg a vele való létet. Valójában nem az volt bennem a kérdés, hogy orvos maradjak vagy váltsak hivatást, hanem hogy családban éljek vagy szerzetesként. Bevallom, hogy sokáig tartottam attól, hogy mit fognak szólni az ismerősök, a kollégák és főleg a szüleim, akik mindenben támogattak, évekig taníttattak. Anyukám azt szerette volna, hogy szép karrierem legyen, s persze várta az unokákat is. Nehéz volt elmondani a döntésemet, látni a következményeit, de ez az én utam, az én életem. Anyukám mára már elfogadta a döntésemet, de megérteni talán sosem fogja.
– Két hónapom volt arra, hogy elintézzem mindazt, ami a szerzetesi közösségbe való lépés velejárói. Fizikálisan is mindentől meg kellett szabadulnom. Volt autóm, a testvéremmel közös lakásom. Ezeket neki és édesanyámnak ajánlottam fel. Sosem voltam egy divatos lány, de a legtöbb ruhám piros volt. Természetesen ezek sem jöhettek velem, mindenemet elajándékoztam.
Margit nővér nyolc éve lett apáca, és két éve szolgál Szécsényben. Ha kell, takarít, virágot cserél a kápolnában, ha kell, imaórát tart vagy éppen besegít a konyhán.
– Az elmúlt hetekben taxisofőrnek becéznek, annyi vizsgálatra hordom a lakókat – meséli. – Pár hónapja úgy fájt a bal csípőm, hogy alig tudtam járni. Olyan jó érzés most, hogy el tudom végezi a szükséges feladatokat és hasznos lehetek. A gondozottainknak rengeteg problémájuk van napi szinten, amit kezelni kell, onnantól kezdve, hogy az egyik nem találja a rózsafüzérét, a másiknak kiürült a vizesflakonja, ruhákat kell valakinek előkeresni, vagy éppen megnyugtatni egy vizsgálat előtt.
– Harminc férőhelyünk van, de sokan várnak, hogy bekerülhessenek – mondja. – Mindannyian idősek, betegek vagy szegények. Van olyan néni, aki mindig fekszik, és azon kívül, hogy eszik, vagyis hogy kinyitja a száját, mást már nem tud csinálni. Már az is öröm, ha iszik két korty vizet, vagy ha elmosolyodik, amikor meglát. Sokuknak van igényük arra, hogy beszélgessünk, pontosabban hogy meghallgassam őket és simogassam a lelki bajaikat. Valójában sokszor nem is tudok mást tenni azon kívül, hogy velük és mellettük vagyok, meghallgatom őket. Én nem tudom olyan vigasszal kecsegtetni a súlyos betegeket, hogy majd Isten megsegíti őket és minden rendben lesz. Inkább azt mondom ilyenkor, hogy nem tudom és nem értem az okát, miért történik ez vele. Azt tudom és hiszem, hogy az Isten szereti őt és mellette van, és mindig vele lesz, nem hagyja magára, de az okokat nem tudom. Talán pont az őszinteségem miatt kerülnek közelebb az elfogadáshoz. Az itt töltött két év alatt mindenkivel kialakult valamilyen kapcsolat. Érdekes, de az idősekkel, betegekkel nekem sokkal könnyebb megtalálni a közös hangot. Tudom, mikor, kinek kell egy kézfogás, egy érintés, egy korty víz vagy csak a kérdés: hogy tetszik lenni? Olyan itt, mintha egy nagy család lennénk…
Szöveg: Szabó Csilla (Fanny Magazin)
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre