Németh Lajos: „Rossz gyerek voltam”

A Margitszigeten találkoztunk Németh Lajossal, ahol az volt az első kérdése, hogy hoztunk-e esernyőt. A meteorológus nem hagyta ott a szakmáját – csak a mindennapi munkát. Gyerekekről, unokákról, nyugdíjról mesélt a Hot! magazinnak.

„A meteorológiát nem tudom abbahagyni”

Milyen nyugdíjasnak lenni?

A legjobb dolog a világon! Mindennap reggel nyolckor kelek, reggeli – szigorúan egy csupor tej vajas pirítóssal –, ebéd 12:40-kor vagy 12:45-kor; ezek állandóak. Egyébként a magam ura vagyok: azt csinálom, ami nekem jólesik. A meteorológiát nem tudom abbahagyni. Ha például egy nyugdíjas orvos megy az utcán és lát egy balesetet, akkor odamegy segíteni. Én is figyelem az időjárást, de azért nem úgy járkálok, hogy folyton csak a felhőket nézem, azt vizslatva, hogy milyen idő lesz.

2016-ban, amikor visszavonultál, azt mondtad, hogy főleg az unokáid kedvéért teszed. Viszont ők közben felnőttek, már a legkisebb is kamasz. Milyen most a kapcsolatotok?

Nagyon sokat változott, ezt tapasztalom is, de elfogadom. Amikor kettő és tíz év között voltak, a nagyszülőség legszebb időszakát éltük meg a feleségemmel. Akkor nagyon sokat mókáztunk; volt olyan, hogy a szüleik majdnem eltiltották tőlem őket! (Nevet.) Egyszer egy majdnem két méter magas betonfal tetejére másztak föl létrán, onnan ugráltak minden félelem nélkül a karomba, én pedig elkaptam őket. Amikor az anyukájuk meglátta, sikítva rohant oda hozzánk. Aztán amikor betöltötték a tízet, akkor ez elkezdett változni mindegyiküknél. Ugyanúgy szeretnek, ugyanúgy eljönnek hozzánk, csak az ilyen kalandok nincsenek már. Persze most is elmegyünk például korcsolyázni, csak már nem „rosszalkodunk”. Ez egy jó értelemben vett rosszaság, itt magamat „adtam vissza”, mert én is ilyen rossz gyerek voltam.

Mennyiben volt más apának lenni, mint nagypapának?

Mónikával és Balázzsal is rengeteg kalandban benne voltunk, de ott volt a feleségem, aki azért visszafogta az én szelességemet. Volt például, hogy elmentünk túrázni a Hernád-szurdokba – egyébként is inkább túrázós vagyok, mert víziszonyom van –, és mindenféle létrákon meg láncokon kellett mászni, hogy előrejussunk az éles sziklák között. Lendületesen mentem volna a három- és ötéves gyerekkel, a feleségem pedig mondta, hogy inkább ne arra menjünk, hanem amarra, mert biztonságosabb. Szóval a feleségem tompította az én kalandvágyamat, és soha nem volt veszély. Viszont a gyerekeimből sikerült életre termett embereket faragnunk, akik nem ijednek meg a váratlan helyzetektől, és mindig a megoldásokat keresik.

„Bementek a készülék mögé, hogy ott vagyok-e”

Hogyan tudtad akkoriban összeegyeztetni a munkát a családdal?

Amikor Mónika lányom született, aznap nyilatkoztam először a rádióban. El lehet képzelni! Akkoriban még nagyon nagy szó volt, hogy élőben beszél az ember a Magyar Rádióban. Mennem kellett dolgozni, de a feleségem szólt, hogy szerinte hamarosan szülni fog, vigyem be a kórházba. Be is vittem, aztán mentem az egykori Meteorológiai Intézetbe, és vártam a bejelentkezést. Közben folyamatosan hívogattam a kórházat, ahol mindig mondták, hogy még nincs meg a baba. Egyszerre izgultam a lányom születése és az élő bejelentkezés miatt, és ez a két feszültség valahogyan kioltotta egymást. Amikor adásba kerültem, akkor nyugodt, kedves hangon elmondtam a várható időjárást, a bejelentkezés után nem sokkal pedig jött a hír a kórházból, hogy egészséges kislányom született.

Akkor ez két életre szóló élmény egy napra?

Igen. De várjál! Nálunk, a szülőfalumban a klasszikus gondolkodás a jellemző: minden ősöm fiúgyermekkel kezdte. Az apukám is elsőszülött volt, az ő apukája is, és mind Németh Lajos. Akkoriban ment az Ablak című műsor a televízióban, és Czeizel Endre (genetikus professzor – a szerk.) sokat járt oda. Mondtam neki, hogy „Bandikám, baj van: lány született elsőre. Én nem állok meg a faluban!” Mire ő mondta, hogy ilyen meg olyan sugallata van, és tud segíteni, hogy a másodszülött fiú legyen. De ez csak viccelődés volt, és így, hogy Balázs megszületett, szerintem egy nagyon jó sztori.

Tényleg az. És hogyan élték meg a gyermekeid, hogy rengeteget dolgoztál?

1978-ban kezdtem el televíziózni, úgyhogy amíg a gyerekek kicsik voltak, addig ők megszokták, hogy vagy otthon vagyok, vagy nem. Egyébként nagyon családcentrikus vagyok, és összetartó a családunk, de a feleségemnek rengeteg munkája van ebben. Pedagógus, nagyon szeret gyerekekkel foglalkozni, igazi tyúkanyó típus. Az viszont előfordult, hogy amikor a gyerekek olyan 2-3 éves koruk körül voltak, láttak a tévében, és bementek a készülék mögé, hogy ott vagyok-e.

„Sajnos van egyetlen dolog, ami még nem jött össze”

A feleségeddel idén lesztek 50 éves házasok. Mi a titka fél évszázadnyi jó házasságnak?

Röviden: a bizalom és a kölcsönös tisztelet. Még az egyetem alatt, a kollégiumban ismerkedtünk meg. Én néztem ki magamnak, mert ő nem nézett ki engem. Sok lánynak tetszettem, mert már akkor is sportoltam, de Ági nem érdeklődött. Szóval elkezdtem udvarolni, amiből aztán kölcsönös szerelem lett, majd házasságkötés. Ahogy mondtam, a bizalom nagyon fontos. Tévés koromban még volt egy rakás kötelező megjelenés, meg buli. A feleségem talán kétszer eljött velem az elején, aztán többé nem. Beláttuk, hogy van a kötelező megjelenés – és van a belső családi életünk, ahol csak mi vagyunk a gyerekekkel. Soha nem jutott eszébe megkérdezni, hogy hol voltam, amit mindig nagyon tiszteltem benne, ráadásul a bizalom bizalmat szül. Mindenkinek ilyen családot kívánok, mint a mienk!

Ötven év nagy idő. Sosem volt kisebb-nagyobb hullámvölgy?

Száz százalék, hogy voltak, de én nem emlékszem rájuk. (Nevet.) Biztos, hogy előfordultak ilyen helyzetek, de ezek szerint megoldottuk őket.

Számtalan dolgot megéltél, rengeteg mindent láttál. Van olyan, ami még nincs kipipálva a bakancslistádon?

Sosem volt bakancslistám, mindig is céljaim voltak. És sajnos van egyetlen dolog, ami még nem jött össze: az, hogy megéljem személyesen a –35 fokos hőmérsékletet. Ez a leghidegebb, amit Magyarországon valaha mértek. Egyszer Lappföldön voltunk síelni a lányomékkal, akik Finnországban élnek, és volt odakint egy digitális hőmérő. Este láttam bentről, hogy –34 fokot mutat. Mondom: „Az csak egyetlen fok!” Gyorsan felöltöztem síruhába, kesztyűbe, és szaladtam ki, hogy lefényképezzem. Amikor ott álltam a hőmérő előtt, és elővettem a telefont, hogy fotózzak, pont lemerült a készülék. Úgyhogy ez kimaradt, de hátha még összejön.