Az énekesnő számára kettős érzéseket hordoz az október 23-i dátum, hiszen lánya ezen a napon született, ugyanakkor 67 évvel ezelőtt a rettegés kezdete volt ez a nap.
Zalatnay Sarolta alig volt nyolcéves, amikor a Margit híd budai hídfőjénél álló lakásuk ablakai előtt elkezdődtek a tűzharcok, melyek a forradalom kezdetét jelentették. Ciniék a Frankel Leó utca 9 szám alatt, egy magasföldszinti lakásban laktak, így nagyon közelről látták a harcoló tömegeket és persze később az érkező tankokat is. Az énekesnő kislányként nem érezte szorongatónak a veszélyt, de ma már tudja: ő, a szülei és a ház minden lakója közvetlen életveszélyben voltak azokban a vészterhes hetekben.
Zalatnay a Metropol kérésére visszaemlékezett a magyar történelem vérgőzös napjaira, de előtte elárulta, számára 31 éve már nem ezek az emlékek a legfontosabbak a forradalom kirobbanásának évfordulóján.
„Most van délelőtt tíz óra és Niki még nem tudja, hogy születésnapi ebéd várja idehaza. Reggel már beszéltünk és abban maradtunk, hogy délben érkezik és hozza azt, amit három évtizede mindig ezen a napon.”
Egy csokor virágot, amit én kapok tőle, mert nálunk az a szokás, hogy először ő köszönt fel engem a saját születésnapján.
„Ezt kislányként tőlem látta, hiszen amíg anyukám élt, én is ezt csináltam a születésnapomon. Az ok egyszerű, hiszen az én születésem az ő érdeme volt és nem az enyém, vagyis elsősorban neki járt az ünneplés és nem nekem. Niki esetében persze egy kicsit más a helyzet, hiszen nem én vagyok a szülőanyja, de ez valójában nem is számít” – kezdte boldogan az énekesnő, aki ezután felidézte emlékeit 1956-ról.
„A lakás, amiben gyermekkoromban éltünk, szó szerint az események egyik epicentrumában volt, hiszen a Margit híd lábánál laktunk. Nyolcéves voltam akkor, vagyis nem sokat értettem abból, ami történt, de azt érzékeltem, hogy a szüleim féltek, így ez az érzés rám is átragadt” – kezdte Cini, aki lelki szemei előtt ma is látja a spalettákba és a szobafalba csapódó golyók nyomait és látja a tankok ágyúinak torkolattüzét, ami bevilágította a korábban békés otthon sötétjét.
„Nagyon sokszor mentünk le a házunk pincéjébe, ahol minden család összegyűlt és ahol vártuk, hogy csillapodjanak a harcok. A lakásunkban csak az én apró szobámnak nem volt utcára néző ablaka, ezért ha épp csend volt, ott húztuk meg magunkat.”
Mivel magasföldszinten laktunk, számtalan eltévedt golyó süvített át a lakásunkon és állt meg valamelyik falban.
„Anyukám ugyan becsukta a spalettákat, de amikor már tankok is jöttek, jól lehetett hallani és látni, amikor támadásba lendültek” – mesélte Zalatnay Sarolta, akinek a retinájába égett egy ló, akit arra szántak, hogy a lakók megegyék.
„Hatalmas volt a jövés-menés azokban a napokban, hetekben. Rengeteg katona volt a házunkban és emlékszem egy lóra, akit az udvaron tartottak a lakók kikötve. Amikor megtudtam, hogy a húsa miatt van ott, zokogni kezdtem és szabadon akartam engedni, de természetesen nem tehettem meg. Szerencsére nem csak mi és a szomszédaink éltük túl a forradalmi napokat, de a paci is, akit a harcok után láttam, amint egy kocsit húzott, amin dobozok voltak” – mondta az énekesnő, aki úgy emlékszik, hogy éhezniük nem kellett a forradalom idején.
„Azt nem mondanám, hogy megvolt mindenünk a harcok alatt, de nem is éheztünk. A sarkon volt egy kisbolt és a tulajdonos mindig szólt édesanyámnak, ha bármit sikerült szereznie.”
Volt egy nap, amikor még egy banánt is hozott, amit hárman ettünk meg.
„Anyu egyébként az evangélikus egyházmegyének dolgozott és a külföldi testvérszervezetektől érkező segélycsomagokból mindig tudott szerezni ezt-azt a ház lakóinak. Még most is magam előtt látom a hatalmas tömb, aranylószínű sajtot, amit a hollandok küldtek” – idézte fel emlékeit az 1956-os forradalomról Cini.
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre