A rómaiaktól a világhírig: történelmi utazás a magyar ásványvizek körül

A Balaton-felvidéken Kékkút, Óbudán Csillaghegy, a Fertő-tó melléki Balf – közös bennük, hogy ismert ásványvíz források (a Theodora, a Balfi, a Csillaghegyi) lelőhelyei, amelyeket már a rómaiak is kedveltek és nagy becsben tartottak. A csillaghegyi víz látta el vezetékeken keresztül a mai Óbuda területén épült római kori várost, a Theodora-forrás nevét pedig egy több mint 2000 éves oltárkőtábla is őrzi – sőt, az utóbbi az elnevezését is egy császár feleségéről kapta. Ami pedig Balfot illeti, a magyar nyelvű írott emlékekben az elsők között bukkan fel, már az 1100-as években. A Fejér megyei Moha településnél található (ma: Mohai Ágnes) kút nevét 1370-ben említik először. Cselebi, a híres török utazó 11 székesfehérvári nevezetes kútról ír útijegyzeteiben, de szintén a törökök írták le első ízben a budai forrásokat is, ahonnan többek között a Margitszigeti Kristályvíz, illetve a Rudas fürdő Juventus vize származik. A parádi vizet a hagyomány szerint a környéken legelésző bárányok, majd azok pásztorai fedezték föl a XVIII század folyamán; a szájhagyomány alapján vált országos hírűvé. Mária Terézia viszont a hasonló esetek nyomán egyenesen ásványvíz-összeírást rendelt el, hogy a császári udvarnak pontos képe legyen a magyarok birtokában lévő kincsről. 

Erre az értékre természetesen a tudomány is felfigyelt. A Magyar Tudományos Akadémia a reformkorban, 1845-ben pályázati úton készíttetett részletes ásványvíz-leltárt, ami már az egyes vizek ásványianyag-összetételét is tartalmazta. A nyertes pályamű, „A két magyar haza elsőrangú gyógyvizei és fürdőintézetei” először 1848-ban, majd a nagy siker nyomán második kiadásban 1859-ben jelent meg. A hazai ásványvízkutatás meghatározó alakjai közül kiemelkedik Kitaibel Pál kémikus (1757-1817), aki elsőként tárta fel az ásványvizek földrajzi elterjedése és a vizeket őrző kőzetek kémia tulajdonságai közötti összefüggéseket, valamint Kessler Hubert (1907-1994) karsztgeológus, az első teljes országos forráskataszter elkészítője. 

A ma már minden túlzás nélkül világhírű magyar ásványvizek mindezidáig talán legnagyobb sikere az volt, amikor a Szentkirályit 2004-ben a világ legjobbjának választották, de ez a sztori sem történelmi előzmény nélküli: a szakmai emlékezet szerint 1880-ban a grazi, 1882-ben a trieszti, 1912-ben a párizsi szakkiállításon, valamint 1904-ben a St. Luis-i, 1911-ben a torinói világkiállításon nyertek rangos díjakat a hazai vizek. S ha már itt tartunk, maga a már említett Szentkirályi is egy gasztro- és kultúrtörténeti emlék. A Bács-Kiskun vármegyei Szentkirály település – mely eredetileg Lászlófalva községként jött létre 1952-ben Kecskemétnek Alsószentkirály és Felsőszentkirály nevű külső részeiből - I. (Szent) Istvánról kapta a nevét 1987-ben, a több száz éve ismert és fogyasztott, húsz évvel ezelőtt minden vetélytársát legyőző, nagy tisztaságú és élettanilag kedvező ásványianyag-összetételű ásványvíz pedig a patinás múltú településről. 

Ahogyan azt a fenti áttekintés is sejteti, hazánk Európa egyik ásványvizekben leggazdagabb országa, főként annak köszönhetően, hogy a Kárpát-medence alatt a litoszféra (azaz a kőzetburok) a kontinens átlagához képest különösen vékony: nem kell mélyre fúrni, hogy védett rétegben lévő természetes ásványvizet találjunk. Magyarország ásványvíz-gazdagságára jellemző, hogy az ország mai területén több mint 500 ismert ásványvízkút található; ezek közül mintegy 120-at ma is használnak, és 40-50 félét palackoznak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a palackozott vizek nem mindegyike ásványvíz: némelyiket különféle szűrési eljárásokkal csapvízből vagy nem ásványvíz minőségű természetes vizekből állítják elő. Ám amikor egy palackon az „ásványvíz” feliratot látjuk, biztosak lehetünk benne, hogy olyan vízről van szó, amely védett vízadó rétegből származik, az eredetétől fogva baktériummentes, nem tartalmaz mesterséges összetevőket, illetve szennyező anyagokat, és a kitermelése hatóságilag megszabott előírások alapján történik. Vagyis dupla garancia van rá, hogy tiszta és egészséges: részben a természet, részben a szigorú állami szabályrendszer szavatolja.