Tiszabecsen sokkoló történeteikről meséltek a háború elől menekülők

Zavarodott, zokogó családanyák; fáradt, ijedt gyerekek és fájós lábukat húzó idősek ballagnak be kezükben egy meleg teával a tiszabecsi iskola udvarára, ami az utóbbi napokban egy hangyabolyként sürgő-forgó menekültközponttá alakult. Ide érkeznek a körbezárt Kijevből és a bombatalálatokat kapott városokból menekülők. Meleg levest osztogató önkéntesek és a be­özönlő adományokat pakoló helyiek dolgoznak kart karba öltve a menedéken. Körülöttük elkínzott arccal, de hálásan mosolyogva tolonganak a menekültek - számolt be a Bors a helyszínről.

Maradtak volna, de már nincs hol

Múlt csütörtökön hajnalban szólaltak meg először a légvédelmi szirénák Kijevben, az oroszok ekkor indították az első rakétákat Ukrajna felé, és kitört a háború. Már a szirénák hangja is elborzasztotta a fővárosban élőket, sokan igyekeztek védett helyre vonulni, ám a többség ekkor még nem gondolta, hogy akár civil épületek is veszélyben lehetnek.

Az elmúlt szombaton azonban megtörtént az addig elképzelhetetlen: a Lobanszkij sugárúton lévő toronyházat rakétatalálat érte. Az épület a 17–21. emelet között súlyosan megsérült, két szint erősen megrongálódott. Az épület oldalába mintha beleharaptak volna, a fotók, a videók az­óta bejárták a világsajtót. Kész csoda, hogy nem halt meg senki – ez talán annak is köszönhető, hogy reggel csapódott be a rakéta, amikor sokan vásárolni, sportolni voltak. Sajnos azonban többen súlyosan megsérültek. A Bors munkatársának sikerült két olyan nővel beszélgetni, akik korábban éppen abban az épületben éltek. Elena és édesanyja a szerencsések közé tartoznak, ugyanis ők megúszták a támadást, bár a házat valószínűleg le kell bontani. Elena nem is tudott könnyek nélkül beszélni a történtekről, a határon átérve is reszketve ölelte a kiskutyáját.

– Borzalmasak az ottani állapotok. Rettegtünk, de maradtunk volna, hisz ott az életünk. De a rakétatámadás után semmi sem maradt a lakásunkból – sírta el magát Elena és édesanyja is. – Semmi más nem maradt, csak hamu. Gyakorlatilag kilőtték alólunk a házat. Ez maradt a mi régi életünkből is.

Nem tudják, mi lesz ezután. Csak akkor jelent meg halvány mosoly az arcukon, amikor a magyarokról beszéltek.

– Minden bizonytalan. De a magyarok csodálatosak, nagyon köszönjük, amit értünk tettek – mondta Elena.

A rakétatámadás miértjére nem derült fény, az oroszok szerint az ukránok tehették, véletlenül, szerintük pedig az orosz egységek voltak.

Később indultak, be kellett deszkázni a házukat

László és Elena Kárpátaljáról menekültek két kis unokájukkal. Mint mondják, csak azért késlekedtek ennyit, mert be kellett deszkázni hátrahagyott házuk minden apró rését:

– Deszkáztuk az ablakokat, ajtókat, mert félünk a harcoktól és a fosztogatóktól is – mesélte csüggedten László a Borsnak. A család az elmúlt éjjelt a kocsiban fagyoskodva töltötte, itt végre megnyugodtak:

– A kicsik alszanak, teljesen elgyötörtek. A család többi tagja már itt van, mi jöttünk utoljára a gyerekekkel. Amilyen hamar csak lehet, vissza szeretnénk menni. Most semmink sincs – mesélte a férfi könnyes szemmel.

Pánik az oviban, az óvónő sosem felejti el

Az óvónőként dolgozó Viktória tacskójával, Mollyval és barátnőjével, Szabinával érkezett:

– Aznap, amikor bejelentették a háborút, iszonyatos pánik volt az oviban. Síró anyák szaladtak a kicsikért, akik szintén bepánikoltak. Míg élek, nem felejtem el ezt a napot – emlékezik vissza a fiatal óvónéni. Családja többi része már megérkezett: – A kutyám nélkül nem jöttem volna, ha őt nem engedik át, én is visszafordulok. A családom többi tagja már itt van, én pedig Budapestre megyek dolgozni – mesélte.