Müller Péter elárulta a titkot: így lesz vitamentes az ünnep!

Müller Péter Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja most megosztja velünk gondolatait arról, hogy mit is jelent az advent a saját életünkben, mi az öröm, a boldogság valójában – írja a Fanny magazin.

Mi az öröm és mi a boldogság?

A boldogság és az öröm között nagy különbség van. Boldog lehet az ember egy meditációban. Tehát, ha valaki egyedül ül és meditál – amit egyébként én rendszeresen szoktam –, akkor a külső körülményeket is kizárja, még a saját hülyeségét is, az érzelmi zavarodottságát is. Egyedül van, nem akarja megfogni olyankor senki kezét. Az öröm az más. Az nem tud egyedül létezni. Minden örömöt meg akar az ember osztani mással. Örömben mindenki társakat keres, barátokat keres, szeretet keres, átölelést. Ugyan két pozitív élményről van szó, mégsem szabad őket összekeverni. Én személy szerint annyiszor vagyok örömteli, annyiszor éltem meg a szenvedést, az életveszélyt, de mégis végig kísért az öröm az életben. Valahogy jól éltem meg, talán mert tudtam, hogy a lelkem legmélyéről jött ez az öröm. Nem azért, mert valami jó történt velem kívülről. Nem azért, mert híres ember lettem, meg ismerik a könyveimet. Ezek csak pozitív létélmények, de nem öröm. Én például akkor élem meg a legnagyobb örömöt, amikor írok.

 – tanácsolja az író.

Mitől érezzük jól magunkat?

– Ez minden embernél egyénfüggő, mindenkiben belül dől el. Merni kell tapasztalni, utakat járni, ahhoz, hogy megtudjuk, nekünk mi a jó, mitől leszünk jobban, jobbak, boldogabbak, örömtelibbek. Első lépés, hogy önmagunkat kell szeretni. Ez nem azonos az önimádattal, a nárcisztikus eltévelyedéssel. Ha én nem szeretek Müller Péter lenni – ami egy átmeneti állapota a létezésnek – akkor nem tudok örömöt adni, de szeretetet sem. Ha nem szeretem magam, nincs miből adnom másoknak.

 – árulja el Müller Péter.

Amikor padlóra kerülünk...

– Az advent pillanatát a színházban úgy hívjuk, hogy katarzis. Van a krízis, az nyúlik, nyúlik, és egyszer csak eljut odáig, hogy a dolog tarthatatlan lesz, ezt hívják katarzisnak. A csillagászatban a legsötétebb nap, a téli napforduló. Ez az emberi életben a mélypont, a legnehezebb pillanat, amikor azt lehet érezni, mintha győzne a sötétség. Ez a katarzis pillanata, olyasmi, amit például egy bokszoló akkor él meg, amikor kiütik és a padlóra kerül. Akkor és ott a padlón kell eldöntenie magában, hogy ott marad vagy föláll, hogy van-e annyi bátorság, elszántság benne, hogy felálljon. Tapasztalatból tudom, megéltem már. Az életben bekövetkező adventi pillanatnak az a lényege, hogy senkitől, semmiféle segítséget nem tud kapni ilyenkor az ember. Hiába van egy jó edzője, hiába üvöltenek neki a nézők. De még azt is tudom mondani, hogy spirituális értelemben a szent szellem is csak bízik benne, hogy az illető feláll, de megfogni a könyökét, és felemelni nem tudja és nem is szabad neki. Ez a léleknek egy hatalmas nagy mélypontja, amit csakis egyedül önmaga tud megoldani. Manapság rengeteg ember van benne ebben a katartikus mélypontban. Ilyenkor eldönti, hogy felemelkedik vagy sem. Ez egy magányos küzdelem, de a legnagyobb esélyt is adja, mert ha innen valaki feláll, egy másik ember lesz. Megtörténik még az életében az újjászületés. A szeretet, a boldogság, az öröm, a többi ember, a társak, a feleség, a szerelem, az apuka, az anyuka, a gyerek, az akkor jelenik meg az életünkben, ha ezt a csatát megvívjuk. Ez a karácsony. Karácsonykor ott vannak azok az emberek, akik felállnak és egymás kezét fogják. Egy kollektív örömünnep. Ehhez kell erő, bátorság, a sötétséggel való megbirkózás képessége, az igazi önismerethez az ember csak ebben a pillanatban jut. Ez az adventnek a lényege, hogy megtalálja-e az ember a lelke középpontját vagy nem. A keresztény vallásokban az a bizakodás megérkezik a sötétségbe, hogy nem marad így és eljön a megváltó. Biztatást ad a küzdelemhez, hogy nem lesz hiába. Ez az advent valódi értelme: nem szabad a padlón maradni, mert az nem egy jó hely. Erősnek kell lenni, mindenkinek bíznia kell önmagában, a saját erejében, a saját lényében, erő kell hozzá, merni kell vállalni a létküzdelmet, ha van az életben valakivel konfliktus, akkor merni kell vállalni azt. Az embernek bátran és erővel kell hozzáállni az életéhez. Ne a másikba, másokba keresse a bajok okát, hanem saját magában kutassa a csomót, amit ki kell oldani. Ne vádoljon senkit, mert nem a másik a hülye, nem a mások hibájából van így, hanem azért, mert ezt a sorsot teremtette magának. A saját teremtésében jár. Ne kövesse el azt a hibát, hogy kivetíti a küzdelmet mások hibájára, még akkor se, ha látszólag ők okozzák. 

– árulja el az író.