Áldatlan állapotok: megtaláltuk az erzsébetvárosi szellemtorony egyik lakóját

„Negyven éve hordom a fát a pincéből. Senki nem segít, senki nem néz rám, nincs nekem segítségem. Nyakműtétem is volt, le vagyok robbanva. Kapok egy kis nyugdíjat, ha marad belőle, veszek magamnak enni. Amióta az asszony meghalt, a lakást alig tudom fizetni” – sírta el magát az idős ember.

„Nincs kajára pénzem, ha kifizetem a villanyt és vizet is. De nem sírok én, csak az asszonyt sajnálom” – törölgeti a könnyeit Béla bácsi, aki abban bízik, hogy nemsokára a Dob utcába költözhet. „Az önkormányzati családsegítő is azt mondta, hogy »Béla, döntött a nagyfőnök, megy a Dob utcába.« Nem tudom, ez mikor lesz, mert értesítést még nem kaptam.”

Alig marad valami ennivalóra

Béla bácsi 62 négyzetméteres otthonán kívül már csak két szomszédos lakásban élnek. „Rendesek a szomszédok. Itt kint ülök az ajtó előtt, és beszélgetek velük. Legalább van kihez szólni. De ők nemsokára már mennek el. Nem tudom, mi lesz velem, ha teljesen egyedül maradok itt. Fizetem a lakbért, de azt sem tudom, hogy mire. Az 28 ezer forint. 14 500 a villany, a víz is 14 000 két hónapra. Mi marad nekem? Minden hónapban kölcsön kérek, szerencsére ad nekem a szomszéd, de azt is vissza kell adni.”

Sikeres táncos volt az egykori öntőmester

Amikor az idős ember negyven évvel ezelőtt beköltözött, ez a ház már akkor sem volt a legjobb állapotban és azóta folyamatosan romlott az állaga. Béla bácsi akkor még üzemi munkásként dolgozott, forró acél mellett volt öntőmester. „Veszélyes munka volt, ott szedtem össze valamennyi betegségemet, szétégett a kezem is. Leépültem én is úgy, ahogy ez a ház. Rokkant vagyok. Imádkozok a Jóistenhez, hogy segítsen nekem. Ő legalább meghallgat engem. Érzem a szívemmel” – halkult el Béla bácsi, majd könnybe lábadt szemmel ismét imádott feleségéről mesélt. „Az asszony nagyon hiányzik. Együtt mentünk boltba, mindent együtt csináltunk. Mikor legény voltam, néptáncos voltam Miskolcon a színházban, vitézi ruhában. Tudja, minden elmúlik, ahogy ez is elmúlt”– mutatta a régi korok emlékeit idéző fotókat a falon, amelyeken néptáncosként lépett fel, de ott van málló vakolatra szögezve a felesége és a gyermekei, unokái képe is.

„Itt a két fiam, Gyuszi és Béluska. Gyuszi muzsikus lett Hollandiában, az unokáim is ott élnek, és van még két lányom is, de mindenki messze”.

Egyszer valakit agyonüt a falból kieső tégla

„Tavaly voltam a nagyfőnöknél az önkormányzatban, azt mondta, augusztusban költözhetek. Azóta semmiről nem értesítettek. Majd meglátjuk, mi lesz… Az ajtót, azt szeretném elvinni magammal az új helyre is” – gondolkodott el az öreg, majd körbevezetett a házban.

„Innen mindenki elköltözött vagy meghalt. A ház ugyan romos, alig tartja valami a falakat és a gangot, de Béla bácsi ügyel a tisztaságra, amennyire tőle telik. Mindig takarítok és mosok is” – mondta, és megmutatta, hogy amikor a szárító tele van, akkor létrára tereget. A lépcsőházban leomlott lépcsők, az egyik aljában egy évek óta kiszuperált mikró fekszik magányosan, az udvar olyan, mintha állandóan lomtalanítás lenne. Béla bácsi nehezen jár a lépcsőkön, a korlátot megette a rozsda, szinte lehetetlen kapaszkodni. A lakások ablakai betörve, pereg a vakolat, néha random kiesik egy-egy tégla a falból. Béla bácsi búcsúzóul azt is megmutatta, hogy bizony még a tárolót feltörték. „Jönnek ide mocskos népek, akik idepiszkolnak, de amíg tudom, elzavarom őket. Bár lehet, hogy a falból kihulló tégla egyszer agyonüt valakit, vagy rám omlik az egész ház.”