Hihetetlen! Ennyi időt töltött a szobájában Budapest remetéje, Áldásy Ignác

Nap nap után ugyanazt ette ebédre, jelesül linzertortát és meleg krumplisalátát. Közben csendben eltelt 49 esztendő és közben volt forradalom, megtorlás, kiegyezés, királykoronázás. Megnyílt a Nemzeti Színház, az Operaház, átadták az Andrássy utat, megalakult a Közmunkatanács. Íme a bánáti földbirtokos Áldásy Ignác igaz története.

A földbirtokos

A bánáti Szanád községet 1809-ben Áldásy Ignác vásárolta meg, és német családokat telepített be. Negyvenkilenc év múlva már magyarok is kezdtek letelepedni, de ekkor főhősünk már régen a mai Belvárosban található egykori Újvilág utcai (ma Semmelweis utca) Arany Sas fogadó vendége volt. Vendége? Önkéntes foglya, ám ennek okát már nem tudhatjuk meg.

A könyv

A különc pesti remete történetét elsőként a színes pesti mítoszok gyűjtője Magyar Elek dolgozta fel Pesti históriák címmel 1920-ban megjelent könyvében. Ebben az egyik fejezet címe Szálloda az „Arany Sas”- hoz. Krúdy Gyula vélhetően itt olvasott az önkéntes rabról, mert Áldásy figurája megjelenik az Álarcos hölgy című kisregényében, amely 1930-ban öt folytatásban jelent meg a Budapesti Hírlap hasábjain.

Az Arany Sas fogadó

A korabeli Pest-Budán több fogadót is ismertek Arany Sas néven. A leghíresebb Arany Sas nevű fogadó a mai V. kerületi Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán állt, ezt 1780-ban alapították. Népszerű találkozóhely volt az írók és művészek körében. Az 1880-as években Sas-kör néven külön asztaltársasága is alakult. A fogadó híres volt konyhájáról és cigányzenekaráról. Épületét 1894-ben lebontották, helyén az Országos Kaszinó épült fel. Később a Kisgazdapárt székháza, majd a Szovjet Kultúra Háza lett. Ma a Magyarok Világszövetsége székháza (Semmelweis utca 1-3.).

Szobái az öregúr halála után

Az ágyat vastag por borította; az 49 éven át takarítatlan két szobából tizenkét kosár szemetet vittek ki; megtalálták az negyvenkilenc év alatt elégetett összes gyertya csonkját; a két szobában megszámlálhatatlan mennyiségű megpenészedett ruha, cipő és kalap várt sorsára.

A beköltözés

Történt pedig, hogy 1840. május 15-én egy fekete-sárgára festett négylovas hintó hajtott be az Arany Sas fogadóba, megszámlálhatatlan csomaggal, poggyásszal, amelyek között még konyhai felszerelések is voltak. Mint kiderült az úrnak nem volt elegendő egyetlen szoba, mindjárt kettőt is nyittatott, a 17-es és 18-as számú udvarra nyíló szobákat. Hintóját beállították a szín alá, lovait bekötötték az istállóba. Áldásy Ignác, aki vélhetően 1797-ben született ekkor 43 esztendős életerős, jóképű férfi volt. Amint kissé elhelyezkedett azonnal vacsorát rendelt, majd aludni tért. Másnap felkelés után alaposan bereggelizett, majd elszívott néhány jó szivart, aztán következett újra az ebéd és a vacsora. És ez így ment közel negyvenkilenc éven keresztül. Krúdy szerint kezdetben annyit mondott, hogy várja a feleségét is, aki aztán végül soha nem érkezett meg.

Furcsa monotónia

Teltek múltak az évek, de Áldásy számára egyformán teltek a napok. Látogatói nem voltak, újságokat, nem kért, könyveket nem olvasott, csupán megszokott szivarjához ragaszkodott. Pénze volt elég, legalábbis a szobáinak számláját mindig pontosan és időben rendezte. Egyszer ugyan meglátogatta őt a rá kíváncsi Jókai Mór, ám Áldásy nem ismerte az írót, nem is volt vele szívélyes, még azt is megkérdezte, vajon mikor épül meg végre a Lánchíd, holott az már kilenc évvel beköltözése után elkészült. A sürgés-forgást nem kedvelte, egyszer a hangos cigányzene miatt ki is akart költözni, amin mindenki meglepődött, hiszen akkoriban már szinte egy volt a falakkal, de végül úgy döntött mégis marad. Félévenként befogadta lovait és kihajtott kicsit a városba, de nem nézett se jobbra, se balra, éppen csak levegőzött a kocsiban. Az 1848-as forradalmat észre sem vette, pedig a forradalmárok az Arany Sassal szemközti jezsuita rendházban szervezkedtek, szavaltak, hangoskodtak. Pechjére a következő félévi kocsikázására akkor kerített sort, amikor a hírhedt Heinrich Hentzi osztrák tábornok lövetni kezdte Pestet. Hintójához közel bomba robbant, s ezen úgy felháborodott, hogy arra utasította a kocsist azonnal térjenek vissza az Arany Sasba. Ettől a naptól, 1849. május 21-től kezdve félévente egyszer tette ki a lábát az utcára, akkor is csak hintón. Egyfajta látványosság lett a korabeli Pesten, de gyűlölte, ha bekukucskáltak hozzá, ilyenkor kikiabált, hogy nem illik így bánni egy gróffal.

A vég

Az évek elmúltak, minden megváltozott, de mindebből Áldásy semmit nem érzékelt, nem is igen érdekelte semmi. Közben persze magát az Arany Sas fogadót is pincétől a padlásig felújították, kivéve a 17 és 18-as szobákat, mert az öregurat senki nem merte háborgatni. Olyannyira, hogy takarítani sem takarítottak nála. Persze nem is igen volt mit. Már az eredeti vendéglős Wimmer Antal sem élt, saját családja azonban mindvégig gondját viselte, már, ami a pénzügyeket és a számlák rendezését illeti. Egyszer 92 éves korában elesett a szobájában, azonnal ágyba fektették, fel sem kelt többet. Az utolsó napokban már úgy etették, mint egy gyermeket. Egy nap aztán szépen csendesen örökre elaludt. Pontosan úgy vitték ki a temetőbe, ahogyan 49 évvel korábban érkezett: négy lóval, temetési hintón. A család ügyvédje dísztemetést rendelt a számára, de a rokonság nevében csak egyetlen idős asszony – özv. Bezerédy M.-né jelent meg, a temetési menet lényegében az Arany Sas személyzetéből állt. Bizarr módon Pest egy másik furcsa figurája tűnt fel a menetben: egy öreg katonatiszt, akit évtizedekkel korábban arra utasított orvosa, hogy minden délután menjen levegőre, amit az úr úgy teljesített, hogy vadidegen halottak temetési menetébe állt be gyászruhában, könnyes szemekkel.