Elhunyt Lator László, a nemzet művésze

A temetésről családja később intézkedik.

Lator László 1927. november 19-én született az akkor Csehszlovákiához, ma Ukrajnához tartozó Tiszasásváron. Egészen kicsi gyerekként kezdett verselni, apjától kapta meg Négyesy László Magyar verstanát, ebből tanulta meg, milyen versformák léteznek. Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban, később a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentek meg.

A második világháború idején, 1943-ban behívták leventének, és előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. 1945-ben került vissza az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó szülőhelyére, ahonnan szerencsésen átszökött Magyarországra, és Makóra ment a szülei után. Tanulmányait a makói gimnáziumban folytatta, ahol társaival létrehozta a József Attila Kört, és jelentős irodalmi esteket is szerveztek.

1947-től a budapesti tudományegyetem magyar–német szakán tanult tovább, és felvették az Eötvös Collegiumba is, ahonnan azonban hamarosan kizárták. Részben nyomasztó háborús élményeiből, fogolytábori tapasztalataiból állt össze 1948-ban első verseskötetének, az Őserdőnek az anyaga, amelyet az akkor már működő cenzúrahivatal elutasított és bezúzatott azzal az indokkal, hogy versei pesszimisták.

Az egyetem elvégzése után Körmenden tanított gimnáziumban, és mivel versei nem jelenhettek meg, műfordítással foglalkozott, többnyire más szerző, Fodor András vagy Kormos István neve alatt dolgozott. 1955-ben visszatért Pestre, az akkor még Új Magyar Kiadó néven működő későbbi Európa Kiadóhoz került orosz szerkesztőnek, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztője lett, ahol olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott. A kiadóban ismerte meg későbbi feleségét, Pór Juditot, aki szintén kiváló műfordító, esszéista volt.

Biztos ízlésű, hatalmas szaktudású szerkesztőként vezető szerepet játszott abban, hogy a világirodalom a legmagasabb szinten honosodott meg magyarul, neki köszönhetjük többek között a Klasszikus orosz költők, valamint A világirodalom legszebb versei című antológiákat is.

A nyolcvanas évektől a rádió- és televízióműsorok, különböző vetélkedők, szavalóversenyek résztvevője, zsűritagja is volt, és 1991-ben Mészöly Dezsővel, Gyurkovics Tiborral és Lukácsy Sándorral elindították a Lyukasóra című műsort, amelyben szellemes játék segítségével ismertették meg a magyar irodalom elfeledett kincseit a közönséggel. A műsor olyannyira népszerű lett, hogy kilépve a tévé keretei közül, klubot is alapítottak belőle.

Kevés versű költő, az 1948-as cenzori elhallgattatás után csak 1969-ben jelentkezett kötettel, amelynek a Sárangyal címet adta. Későbbi kötetei közül kiemelkedik az 1986-os Fellobban, elhomályosul, majd a 2007-es Az egyetlen lehetőség című, válogatott költeményeit közreadó könyve. Költészete szikár, puritán, sűrű anyagú verseit, amelyeknek állandó tárgya a teremtés, szigorú fegyelemmel formálja meg.

Lator László 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 1998-tól 2008-ig ügyvezető elnöke volt. Számos rangos elismerés birtokosa, amelyek közül a József Attila-díjat 1972-ben, a Kossuth-díjat 1995-ben kapta meg. 2007-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki, 2008-ban – Az egyetlen lehetőség című verseskötetéért – neki ítélték a Rotary Tabán klub első irodalmi díját. 2009-ben Prima díjat kapott. 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést, 2015-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Díját vehette át. 2017-ben az Európa Könyvkiadó Wessely László-díjjal ismerte el több évtizedes kimagasló versfordítói, irodalmári, oktatói és irodalomszervező tevékenységét. 2018-ban megkapta a nemzet művészet címet.