„Nem érzem többnek magam 35 évesnél” – Demjén Ferenc remek formában van 75. születésnapján is

„Próbálunk, új életre keltjük a régi dalokat, Közönség Őfelsége most is megkapja majd, ami neki jár. A december 30-i koncertnek az Arénában úgy kell szólni, ha nem jobban, mint az összes eddiginek. Ez lesz a 23. alkalom, hogy megtöltjük az Arénát!”

Rózsi nem tagadja, hogy szíven ütötte a járvány és jó néhány közeli barát elvesztése – írja a Bors.

„Persze, hogy eszembe jut Kóbor János, aki legutóbb az Arénában még ott állt mellettem Balázs Fecóval együtt, és elszorul a szívem. Mégis, bármennyire is nehéz, csak előre vezet az út. Az a zene, amit mi képviselünk, az életörömről, az élet igenléséről szól. Ha úgy tetszik, az örök életről, arról, hogy a lényeget illetően sosem halunk meg. Legfeljebb valahogy másképp, de folytatódnak, tovább élnek a dolgok. Például a dalok, és bennük mi is.”

„Mindennap vele álmodom”

Somló Tomit sem engedtem el soha, mindennap álmodom vele. Vitatkozunk, hülyéskedünk, ahogy annyi éven át, bosszantjuk, piszkáljuk egymást a legnagyobb szeretetben.

Nem véletlen, hogy a 75. születésnapomra megjelent könyv egyik főszereplője is ő. Folyton belebeszél, fújja a magáét, próbál piszkálni, kikezdeni velem. Én meg persze nem hagyom.

Somló tényleg az egyik legjobb barátom volt, és az is marad, akármi is történt. Egy nagy gyerek, akivel végigbuliztuk és végignevettük az életünket. Olyan, mintha itt lenne. Még ébren, napközben sem tudok múlt időben beszélni róla. Folyton itt van velem, megjelenik, dumálunk, éljük azt a közös életet, amit mindig is éltünk. Nagyon kemény és izgalmas álmok ezek, nem is biztos, hogy mindegyiket el akarom vagy merem mondani. Tovább éljük az életünket.

„Ez az, ami sosem múlhat el / Míg nem voltál, és mikor nem leszel”

Nagyon passzolt a személyiségünk, országos nagy haverok voltunk, miközben rengeteg dologban különböztünk egymástól.

Somlóval folyton piszkáltuk egymást. Az utolsó ajándék, amit kaptam tőle, egy munkásőrszobor volt. Pontosan tudta, hogy mennyire utálom az ilyesmit. De nem akármilyen szobrot kaptam, ott áll most is a könyvespolcomon. Ez a munkásőr markol egy géppisztolyt, dobja a kézigránátot, és Leninről van megmintázva. Ennél őrültebb munkásőrszobor nincs a világon, ilyet csak a Somló volt képes összevadászni valahonnan.

A járvány?

Eleinte próbáltam nem komolyan venni, azt hittem, valami kis tavaszi vihar, ami gyorsan elvonul. De szerencsére hamar észbe kaptam. Alig vártam a vakcinát, én hiszek az orvostudományban, az első adandó alkalommal beoltattam magamat. Már a harmadik oltást is felvettem. És persze nagyon nem értem azokat, akik nem hajlandóak beoltatni magukat.

Nagyon megérintett minden tragédia, nagyon sok barátom, kollégám, ismerősöm halt meg a koronavírustól. Olyanok is, akiknek nem volt alapbetegsége, amivel összefügg­hetett volna. Szerencsére már látni, hogy az oltások következtében lassan, de biztosan kezd visszahúzódni a járvány.

„Végre én is visszatérhetek a szokásos életemhez”

Világéletemben úgy éltem, hogy a következő fellépés, a következő koncert határozta meg az életemet. E körül forgott minden gondolatom. Jó, hogy megint így van, hogy az év végi újabb Aréna-koncerthez mérhetem az időt. Két kemény év után megint ott leszünk, és ez feltölt újabb energiákkal. Mindenki biztos lehet benne, hogy megint odatesszük magunkat.

Ez megint egy olyan koncert lesz, amire még nagyon sokáig emlékezni fogunk együtt a közönséggel. Mégiscsak egyszer 75 éves az ember! És persze a koromat csak mértékkel veszem komolyan.

Azt mondják, mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Na, én már túl vagyok a „harmincon”. Na jó, a harmincötön. De e fölé még nem sikerült mennem. A negyventől még messze vagyok, arra még nem gondoltam soha…