Rakonczay majdnem a vízbe veszett, az utolsó pillanatban menekült meg a haláltól

„Nincs bennem csalódottság, elkeseredettség” - nyilatkozta a magyar extrémsportoló. „Örülök, hogy megvagyok. 14 éve csinálom ezeket a vállalkozásokat, biztosan vannak most olyan ellendrukkerek, akik örülnek. Hat napig voltam az óceánon. Az időjárás viszonylag rendben volt, 20 csomós széllel. Napi 80-100 km-t teljesítettem egy nap, gyorsan ment a SUP. Azt terveztem, hogy 50 nap alatt meg lehetett volna tenni ezt az utat. Az első napon már átáztam, itt a világ legjobb ruhája sem segít. Fújt a szél, de ezt előre is lehetett tudni, hogy nem lehet passzívan bebújni a kabinba. Hajóforgalom kevés volt, négy hajót láttam, ebből kettő felvette velem a kapcsolatot.

Az alvással voltak nagy gondok. Az első nap egyáltalán nem tudtam aludni, de a továbbiakban is nagyon keveset. Az alvás alatt folyamatosan becsap a hullám, vizes vagy, fúj a szél. Sok halluciniációt éltem át. A folyamatos vizes, átázott lét miatt elkezdtem kihűlni. A negyedik nap éjszaka kapaszkodtam és próbáltam aludni, de becsapott a hullám, ami kifejezetten meleg volt, de a hajó megdőlt, beleértem a vízbe. Ez jól esett. Az volt a gondolatom, hogy annyira átfagytam, hogy le kéne venni a ruhát, bemenni az óceánba. De az agyam akkor bekapcsolt, mert tudtam, hogy a víz 16 fokos. Akkor már tudtam, hogy nem teljesen ok a dolog. Az otthoniakkal folyamatosan kommunikáltam, de egy üzenetet egy óra alatt írtam meg. Nem sokkal később levettem a ruhát és elkezdtem bemenni a vízbe. Ez már nem volt egy logikus lépés a részemről. Ekkor gondoltam át, hogy ebben az útban ennyi volt, ezt fizikailag nem lehet tovább csinálni. Még azt végig gondoltam, hogyha a következő napok 20 csomós szelet hoznak, akkor talán lehet folytatni, de az előrejelzés azt mondta, hogy ennél erősebb szélre lehet számítani. És az előrejelzés nem mindig mondja a valósat. Sokszor annál is erősebb a szél. Így péntek délután véglegesen meg kellett hozni a döntést, hogy ennyi volt.

Ha az ember mentést kér, akkor ott kell hagyni a hajót, amit hónapokon keresztül építettem. Otthagysz egy álmot, a rengeteg ember támogatását, hitét, hogy megyünk előre, csináljuk. És nem vagyok feladós típus, de itt most józan döntést kellett hozni. Azt is mérlegelnem kellett, hogyha nem csinálok valami nagy hülyeséget, akkor van még az életben 50 évem. Meg ott a családom. És akkor azt a döntést hoztam meg, hogy rádión szólok egy tankerhajónak. Jött is egy hajó, három óra múlva odaért, felvettem velük a kapcsolatot. De nagyon rossz volt a vétel, ömlött az eső, nem láttak meg, továbbmentek.

Ekkor segítőm a Las Palmasban lévő mentéskoordinációs központtal vette fel a kapcsolatot. Egy kis jeladóval adtam jelzést. Ekkor a teherhajó visszafordult, sötétedés előtt érkezett meg. De olyan nagy volt a hullámzás és annyira kihűltem, hogy már a hajós mentés nem jött volna össze. Nem volt más lehetőség, minthogy légimentést kellett kérni. Végül Teneriféről indult egy helikopter, amely eljött értem, s kiszedett az óceánból. A helikopterről leeresztettek kötéllel egy embert, hatalmasak voltak a hullámok, elképesztő körülmények között zajlott a mentés. A mentőembert berakták a vízbe, ő jött oda hozzám, rám tett egy hámot, átöleltük egymást, majd megkezdődött a mentés. Bementünk a vízbe, eltávolodtunk a hajótól és aztán jelzett, hogy húzhatnak. Felhúztak és elindultunk a szárazföld felé. Amikor először leszálltunk, mindenki boldog volt, hogy sikerült a mentés. Végül visszaértünk Tenerifére. Ott új ruhákat adtak, majd jött a rendőrség, el kellett intézni a formaságokat. A zsebemben volt mobiltelefon, a műholdas készülék, a papírjaim. A Tenerifén élő magyarok szedtek végül össze, most is náluk vagyok. Sajnálom, hogy ezt a döntést kellett hozni, de reálisan gondolkodva nem lehetett másképpen dönteni. Ezzel lezárult bennem egy fejezet, elmentem a határig. Ilyen veszélyfaktorral járó vállalkozásokat nem valószínű, hogy bármikor fogok csinálni. Talán maradok az ultrafutásnál.”