Balázs Andrea vallomása a párjáról: Gábor az én támasztékom

Balázs Andi a Hot! magazinnak adott mindenre kiterjedő interjút. A beszélgetést változtatás nélkül közöljük. 

Vidéki lánynak vallod magad. Hogyan éltetek Endrődön?

Koraszülött voltam, 1750 grammal. Sokáig én voltam az utolsó a tornasorban. Tíz-tizenegy éves koromban kezdtem el nőni, de nem csak hosszában – széltében is. A fa­mí­liám­nak köszönhetően elfogadtam, szeretem magam. Persze voltak, akik csúfoltak, de nem érdekelt: voltak szerelmeim, akik jobb fejnek tartottak, szívesebben beszélgettek velem. Apukám mindig azt mondta, amikor bántottak a külsőm miatt: „Örülj neki, hogy te nem vagy olyan gonosz, mint ő!” Ő egyébként fantasztikus ember volt, hat szakmát gyakorolt a villanyszerelőtől a kazánházi műszerészig, mindet ki is tanulta, papírja volt róla. Édesanyám alapvetően a mama volt, aztán nagymama. Attól kezdve, hogy az egyik nővérem meghalt hétévesen egy balesetben, folyton beteg volt. Epekő, vesekő, trombózis, szívproblémák, túlélt rák – mindez jelentkezett nála. De minden betegsége ellenére tökéletes édesanya volt. Nagyon szerettem Endrődön élni, most is olyan helyen lakunk, ami leginkább egy kis faluhoz hasonlít. Saját ingatlanhoz nem ragaszkodtunk; barátoktól bérelünk egy házat.

A nővéred mivel foglalkozik?

Titkárnő volt, most Gáborom ügynökségénél az adminisztrációért felel. Naponta beszélünk, a három lányának három gyereke van, így van a családban gyerek elég. A Talent Stúdióban meg gyerekekkel foglalkozom – ők nem is igazán tekintenek felnőttnek.

Megkérdezted Gábort, mi volt az, ami megfogta benned, amikor nagyon fiatalon megismerkedtetek?

Ő huszonkét éves volt, én huszonhárom. Egy buliban találkoztunk, ő nézett engem, én néztem őt, és elkezdtünk beszélgetni. Szerinte találkozott egy igazi nővel: olyannal, aki humoros, kedves, és olyan kíváncsi rá, mint még soha senki. Azt gondolta, hogy szép az arcom, és tetszett neki, hogy beszélgetés közben időnként megérintem a kezét. Búcsúzásnál megjegyezte, hogy szeretne randevúra hívni. Presszókban ültünk, beszélgettünk; ő épp akkoriban vált le otthonról, engem kiraktak a kollégiumból. Két hónappal a megismerkedésünk után mondta, hogy lakjunk együtt. Mondtam, hogy jó – és tényleg jó volt, akkor is, ha a gangos ház körfolyosóján volt a mellékhelyiség. Már színházban játszottam, de vállaltam bérvasalást, takarítást is, hogy meglegyen a pénzünk.

„Nagyon jó tanáraink voltak”

Odáig persze el kellett jutnod, hogy színházban játssz. Azért jelentkeztél a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, mert nem vettek fel a Színművészetire?

Soha nem jelentkeztem a Színművészetire. Hétéves koromban már verset mondtam. Tudtam, hogy a matematika, fizika, kémia nem az én világom. Otthon mindenki olvasott: édesanyám hol a Háború és békét, hol Danielle Steelt, édesapa az újságokat bújta. Én diákszínjátszó lettem, és Kazinczy-érmem is van. Lapozgattam a pályaválasztási tanácsadó füzetet, az S betűnél rátaláltam a Shakespeare Színművészeti Akadémiára. Kishonti Ildikó indított osztályt, és tudtam, hogy hozzá akarok járni. Nem is jelentkeztem máshová. Nagyon jó tanáraink voltak: Szakály György, Bakó Gábor, Csiszár Imre, Tímár Éva, Pécsi Ildikó, Igó Éva, Hűvösvölgyi Ildikó, Esztergályos Károly… Mindennel foglalkoztunk, ami színház – az ügyelőtől a jelmeztervezőn át a rendezőasszisztens feladataiig.

Végzés után nem sokkal Karinthy Márton hívott a színházába. Hogy kezdődött a közös munkátok, a barátságotok?

Látott két darabban, és megkérdezte, volna-e kedvem nála játszani. Nála? Bármit! Először egy kis szerepet szánt nekem egy Nóti Károly-színműben. Sztankay István, Oszter Sándor, Dózsa László, Nyertes Zsuzsa, Csonka András, Straub Dezső mellett ültem az olvasópróbán, és látták, hogy kezem-lábam reszket. „Megcsináljuk!” – kacsintott rám Straub Dezső, és megnyugodtam. Jöttek a további szerepek, én pedig ültem a próbákon, hogy lássam, hogyan készül Voith Ági, Schubert Éva. A Karinthy lett az anyaszínházam, Marci pedig – akivel sokáig magázódtunk – a színházi apám. Elment, de a szelleme azóta is ott van a falak között, a képe pedig a falon. Amikor Olt Tamás, az új igazgató egy délelőtt bejött, és láttam, hogy igazgatja a képet, mert ferdén áll, és mit szólnának hozzá a nézők, tudtam, hogy ő ugyanúgy a közönséget tekinti a legfontosabbnak, mint Marci. Tamás kérésére lettem alapító társulati tag. A közönség szeret: a szavazataik alapján lettem hétszer a legjobb színésznő a Karinthyban.

„Együtt élünk tíz éve”

Hosszú ideig egy helyen dolgoztatok Gáborral a színházban. Hogy fogadták ezt a kollégák?

Fogalmuk sem volt a kapcsolatunkról. Volt, hogy nem is találkoztunk egész nap. Margitai Ági egyszer megkérdezte, hogy van-e párom. „Hát a Gábor…” – kezdtem mondani. „Ugye, milyen helyes?” – tette hozzá Ági. „Tudom, együtt élünk tíz éve” – válaszoltam. „Tíz éve? De hát hány éves vagy?” Nem akarta elhinni, hogy harminchárom.

Azóta pedig eltelt újabb tizenkét év, a színházban és az életetekben is.

Sok remek szereppel. Szerettem a Tó­té­kat, az Acélmagnóliákat. Szerepeltem sorozatban, filmben, A Nagy Duettben, voltam zsűritag – meg akartam tapasztalni, mi hogyan készül. Mindegyik egy kaland volt számomra, és imádtam, amikor csináltam. Nem fárasztó a sok munka, a korai kelés – hetente öt napon át vezetem reggelente a Valódi nők című rádióműsort. Bárhol, bármikor tudok aludni! A színházban van egy sarkom, az van kiírva a kanapé mellé, hogy Balázs Andi fekvőhelye. Terike, az öltöztető nénim adta hozzá a macis kispárnát, a takarót.

Hogy éltek ennyi idő után Gáborral?

Ő az én támasztékom. Szeretjük és kiegészítjük egymást. Jön utánam, és felveszi, amit leejtek. Én meg csodálom, milyen okos: színészek, művészek akár ötvenoldalas szerződéseit is érti jogi, gazdasági szempontból – az enyémeket is, az ügynökségén keresztül.