Csak néhány napot bírt ki Törőcsik Mari nélkül barátja, a halálba is követte a színésznőt

Ahogy közeledik az autó Balf felé, egyre szebbnek tűnik a táj. Az utak vékonyabbak, a forgalom gyérebb, lelassul az idő, amikor körbenéz az ember. Lombosodó erdők, szemkápráztató mezők ölében fekszik a gyógyvizéről híres település. Itt élt Mihalik Péter Tamás, aki Törőcsik Mari legfőbb támasza, bizalmas jóbarátja volt az elmúlt húsz évben. Ő volt a színésznő szürke eminenciása, Mari sűrűn emlegette, kulcsszerepet töltött be az életében, de idegenek sosem találkoztak vele. Pedig ott volt. Mindig ott volt. Tamás ápolta a nagybeteg művésznőt, ő vitte orvosi vizsgálatokra, ő vásárolt be, segített a takarításban, a főzésben, ha kellett, még az öltözésben is az egyre gyengébb mű­vésznőnek.

– A világ legjobb lelke volt, egy igazi angyal – mondja könnyes szemekkel Tamás egyik szomszédja, akivel Balf központjában, a férfi házának kapujában találkozott a Bors munkatársa. – Nézze – mutat a kapura a celluxal felragasztott, homályos portréra – annyira szerettük, hogy kitettük ide a képét. Azt akarjuk, hogy aki erre jár, tudja, hogy volt, létezett egy Mihalik Tamás nevű ember, aki mindenkivel csak jót tett, aki Törőcsik Mari legfőbb bizalmasa volt. Ne úgy távozzon az élők sorából, hogy nem ismerte senki.

Mint mindig, most is nyitva áll Tamás házának kapuja. Belépve három kedves kutya fogadja a betérőt, izgatottan csaholnak, simogatást kérnek, aztán azonnal szaladnak a bejárathoz.

Csak néhány napot bírt ki Mari nélkül

– Ez a három kutyus Tamásé volt – mondja a szomszéd –, nem tudjuk, mi lesz szegényekkel. Nagyon össze vannak zavarodva. Rendszeresen kiszaladnak a ház elé, ott parkol Tamás kocsija, az autó körül szaladgálnak, várják haza a gazdit. Ők még nem tudják, hogy már sosem jön. Most a szomszéd zöldséges eteti őket.

A Bors információi szerint Tamás legjobb barátja szerda reggel elment a lakásba, hogy összepakoljon, de valaki kihívta a rendőrséget.

– Itt voltak a rendőrök, és elküldték szegény embert. Ő csak egy pár holmit akart elvinni, a sajátjait, de azt sem engedték neki. Ő volt Tamás legjobb barátja, több mint tíz éve jártak össze. Zokogott az a szerencsétlen ember, ahogy kilépett a kapun. A kutyákat ő sem tudta magával vinni – meséli a szomszéd.

– Állítólag van Tamásnak egy lánya, de még soha senki sem látta. Talán ő hívta ki a rendőrséget, nem tudni. A lakás a ha­gyatéki eljárás lezártáig biztosan le lesz zárva, a kutyusokat pedig, gondolom, ebtelepre viszik. Borzasztó szomorú dolog ez – teszi hozzá. – Ennyi volt egy ember élete. Szolgált, amíg tudott. Itt parkol a kocsija, benne a személyes dolgai, az állatai árván. De lehet, hogy már boldog odafönn. Csak néhány napot bírt ki Mari nélkül, most újra mellette lehet. Ott érezte a legjobban magát.

Tamás kedden halt meg, a településen mindenki tudja, hogy miért.

– Tamás kapott már egy ol­tást, úgy három héttel ezelőtt, ezért április második hetében meglátogatta Marikát a kórházban. Úgy alakult a sorsuk, hogy pár nap múlva mindketten intenzívre kerültek, lélegeztetőgépre. Tamás még élt, amikor Mari 16-án meghalt, nem tudtak elbúcsúzni egymástól. Tamás 20-án követte. Ilyen volt ő, ilyen hűséges. Még a halálba is utánament.