A Mi lenne, ha … című podcastban a műsorvezető Seres Gerda olyan kérdésekkel fogadja a színház, a kultúra irányából érkező vendégeit, amelyek időnként meghökkentőek, vagy annyira kézenfekvőek, hogy éppen ezért senkinek nem jutott még eszébe megkérdezni az interjúalanytól. A sorozat legújabb epizódjának vendége Pogány Judit, akit sokan a Kaposvári színházból ismernek, a kisebbeknek ő maga egy személyben Bogyó és Babóca, de számos filmszerep is fűződik a nevéhez, és oszlopos tagja az Örkény Színháznak.

Kemény gyermekkor

A színművész elárulta, gyerekkora nagyon szélsőséges volt, amelyben egyszerre volt jelen az euforikus boldogság és a fájdalom is.

„Elképesztően boldog éveim is voltak gyerekkoromban, és nagyon kemények is. De nem bánom, hogy ez így történt – árulta el. „Az embernek nem esik jól elveszíteni egyik szülőjét sem, de ha már így történt, és úgysem csinálhatom vissza, akkor örülök annak, hogy annyira szélsőséges és túl gazdag érzelmeket élhettem át, mert abból épülünk, és azt hiszem, az egész életemet a gyerekkori emlékekhez képest éltem végig, és játszani is abból játszom” – magyarázta a színésznő.

„Jól vagyok”

Pogány Juditnak egy fiútestvére volt, neki köszönhetően nagyon keveset babázott, inkább fiús játékokkal töltötte az idejét.

„Az isten a bátyám volt az életemben, mindig fiú szerettem volna lenni. Az egész életemet féltékenyen töltöttem, hogy én miért lány vagyok. Nemcsak gyerekként éreztem ezt, hanem később is, hogy miért lánynak születtem” – mesélte a Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznő, aki nyolcévesen vesztette el édesapját, majd édesanyját is, testvérével együtt nevelőszülőknél nőtt fel. Élete első vesztesége a család papagája volt, ami nagyon megviselte, de éppen ezért hatévesen el tudta magyarázni, mit jelent, ha meghal valaki. „Engem gyámszülők neveltek fel, akik nagyon szerettek, de akit a saját szülei nevelnek fel, annak természetes, hogy mindennel ellátják. Nekem nem volt az, pontosan tudtam, hogy minden szelet vajas kenyér ajándék, mindent ajándékba kapok. Azért, hogy biztosítsam a környezetemet azzal kapcsolatban, hogy köszönöm, nagyon jól vagyok, egy felhang kialakult, egy pluszcsicsergés, hogy állandóan jelezzem: annyira boldog vagyok, és annyira köszönöm.”

Otthagyni a pályát

Később éppen ez a felhang volt az, amiért a színművész kis híján elhagyta a világot jelentő deszkákat.

„Az ember a saját hangját megszokja, és nekem fogalmam sem volt, hogy ez milyen szörnyű. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt milyen hallgatni és soha senki nem szólt rám. Kezdetben egyébként olyan szerepeket kaptam, amiben ezt a hangot használták a rendezők. Aztán egyszer, a pályám kezdetén Zsámbéki Gábor rám osztotta Shakespeare Ahogy tetszikében Rosalindát, és én – talán azért, hogy a kontrollom pontosodjon – felvettem egy próbát. És akkor abba akartam hagyni a pályát… Azt gondoltam, hogy ez alkalmatlan arra, hogy egy ekkora főszerepet a néző két-három órán keresztül ezt hallgassa, ezt nem lehet, ez kibírhatatlan… Zsámbéki azt mondta, ne hülyéskedjek.” – mesélte Pogány Judit, aki nagyon sokszor játszott olyan szerepet, amelyben ez a hang használható volt, mára pedig sokat alakult és meg is barátkozott ezzel az adottsággal.

Fotó: Keleti Éva

A színművész beszélt arról is, hogyan él mostanában, miért nincs berendezve a háza és ott miért nem fogad vendégeket, miért vágta le fiatalon egy pengével a haját, miért szerette egész életében a sérült meseszereplőket, és hogyan tudta leküzdeni a színpadon hihetetlen szemérmességét, hogyan vállalt először olyan jelenetet, amelyben hiányos öltözetben kellett színpadra állnia a hetvenes években.

A teljes beszélgetést itt hallgathatod meg:https://open.spotify.com/episode/4SBvpEPhAhG3wSxANTIq0Q