„Hosszú idő óta ez a kedvenc képem. Miért? Most, hogy már túl vagyunk a nehezén
elmesélem 1 hónapos kálváriánkat. Amikor elkaptam a vírust és mindannyian otthon voltunk,megpróbáltam elszeparálódni.De mivel nem a Buckingham palotában élünk ez nem volt más mint: missonimpássziböl. Egy darabig úgy tűnt Ádám nem kapta el aztán a karanténunk végén tesztet csináltatott, ami pozitív lett. Már az elején látszott, hogy ugyanaz a vírus rá teljesen más hatással van.
Nagyon köhögött, a többi tünet mellett. Várta türelmesen ahogy a protokollban meg van írva, hogy majd enyhülnek a tünetek. Nagyjából a köhögést kivéve minden eltűnt az ötödik napon. A köhögés nem csillapodott én pedig egyre inkább éreztem itt valami nincs rendjén. Már majdnem letelt az ő karanténja amikor rosszabbra fordult az állapota.
Felszökött a láza és nagyon elesett lett. Azonnal hívtam az orvost aki szinte rám kiabált, hogy nyomban hívjak mentőt.
Soha nem felejtem el a pillanatot amikor én elindultam egyedül a kisfiamért az óvodába a férjemet pedig egy szirénázó mentő vitte el ugyanazon az úton. Néhány óra múlva hívott Ádám -aki eddigre már beszélni is alig tudott- hogy nagy kiterjedésű tüdőgyulladása van és átviszik majd az intenzív részlegre. Biztos ismeritek azt az érzést amikor kirántják a szőnyeget a lábatok alól. Nekünk a rákövetkező napok ezzel a lebegéssel teltek. Próbáltam lavírozni a gyerekek a munka és a napi ezer telefon között Ádámmal.
Esténként ültem egyedül a kanapén és csak sírtam.