„Bezártuk a lakásunk ajtaját, keresztet vetettünk rá, és eljöttünk, mert nem tudtunk tovább maradni. Most Isten vigyáz rá és pár szomszéd, akik nem voltak hajlandóak eljönni – mondta el a menekülésük egyik részletét egy férfi, aki a feleségével és a kisgyermekével jött el Ukrajna egyik nagyobb városából. Mind a kettőjüknek jól fizető állása volt, szerették az ottani életüket, boldogok voltak, legalább annyira, mint más, átlagos család. Mivel egyre több rakéta csapódott be a városuk közelében, nem várták meg a végzetet. Összepakolták pár táskába a legszükségesebb holmijaikat és elbúcsúztak az ottani életüktől. Itt, Budapesten egy ismerős házaspárnál húzták meg magukat egy éjszakára, aztán utaztak is egy másik országba. Hálásak voltak minden segítségért.

Elgondolkodtam, hogy mit is tennék a bőröndbe, ha menekülni kellene. A családnak szánt némi ruha és élelem, illetve a fontos dokumentumok, gyógyszerek mellé betenném a noteszt, amibe beleírtam a nagyobbik fiam első szavait, amelyeket csak mi értettünk egy ideig, illetve most már az aranyköpéseit is ide jegyzem fel. Pár kis rajzát is elhoznám, hiszen kevés helyet foglalnak. A pici fiamnak elhoznám az egyik kis ruháját, amibe újszülöttként belefért, hogy tudjunk majd csodálkozni, hogy ”jé! te ilyen pici is voltál?„ Aztán a házasságkötésükről egy fotót és a szüleim fotóját. Már ez a pont is elég ahhoz, hogy ne pakoljak, még gondolatban sem.

Furcsa, nehézkes érzés fog el, ha a jövőn, pontosabban a fiaim jövőjén gondolkodom, de a remény, az élni akarás elhesseget mindent. A magunk szintjén tesszük a magunkét a jobb jövőért, de azért nem ártana, ha mindenki mellett állna valaki, vagy valami nagyobb hatalom, amely segíteni tud és akar. Amúgy meg egyszerűen nem tehetünk mást, mint örülünk a napsütésnek, a cseresznyének, a rosszalkodásnak. Csak legyen. Legyünk.