Eljött az idő, hogy újra átnézzem, összerakjam és odaadjam, vagy eladjam a kinőtt babaruhákat. Hetek óta csak pakolgatom a szépen összerendezett halmokat. Már rég be kellett volna őket zsákolni, de újra és újra abbahagyom. Már nem a lehetséges testvér a mozgatórugója ennek a tétovázásnak, hanem az idő, ami megrémiszt, hiszen néha lassan, de mégiscsak iszonyatosan gyorsan telik. Pár hónapja még végtelennek tűnt minden, ami vár rám, ránk. De be kell látnom, hogy a gyerekek rohamtempóban nőnek. Megint egy zsáknyi ruha vált feleslegessé. És ma felfedeztem a nemrég született kisfiam szájában az első fogacskát. Mindenki tapsolt, ujjongott, aztán délután gondolt egyet a csöppség, és egy dobozba kapaszkodva felállt. Egyedül. Aztán persze eldőlt, mint egy kis zsák dió, de egy nap alatt két csoda is történt. A mi csodánk.

A ruhák meg csak állnak és össze kellene pakolni őket. Pár nap és megerősítem magamat. Ezek a ruhák sokat nem érnek, pedig szép állapotúak, jó minőségűek. A babaruhapiacon azonban kegyetlen az élet: nehezen lehet elpasszolni őket, amit nem is értek igazán, hiszen szinte felesleges új ruhákat vásárolni nekik, olyan gyorsan kinövik, hogy el sem tudják koptatni. Nem is kérnek érte sokat az eladók, mégis nehezen mennek el ezek a csomagok. Pedig a környezetet is védenénk így, na de ez más téma… Valahogy nehezen megy odadobni másoknak az emlékeinket. A két kisfiam hordta őket.

És persze az egész nem ennyire idilli és lebegős napközben, amikor mondjuk egy óriási tűzoltóautó robog át teljesen véletlenül, harmadszor is, a kistesó ujjain, de hajnali négykor sem tudok ennyire érzelgős lenni, amikor a kis uraság úgy dönt, hogy eljött a „jó reggel” ideje. Azokban a percekben elég sok, nem túl kedves gondolat fut át az agyamon, és néha elszakad a cérna, de amikor elalszanak, és elcsendesedik a ház, valahogy ismét letisztul minden. Elgondolkodom, hogy jé, már vagy egy hónapja nem jött át a nagyobb hozzánk éjjel, ami jó jel, hiszen ezek szerint újra kezd helyreállni benne a rend a kistesó születése után, meg azt is jelenti, hogy egyre nagyobb fiú már és egyre önállóbb. És bár messze van még a leválás, a kirepülés, mégis mostanában kezdem érezni, érteni, mit is jelent az a kifejezés, hogy vendég a háznál.