A kukásautó tegnap vitte el a karácsonyfánk maradványait, amitől lelkesen búcsúzkodtunk az oviból „betegszabadságon” lévő nagyfiammal, és a mindenre rácsodálkozó kisebbikkel. Nagyon jófejek a kukásautón dolgozó „bácsik”, mert már szinte hivatalból integetnek nekünk. Múltkor csak én voltam kint és megszokásból nekem is integettek, én vissza, és ezen aztán jót röhögtünk. Majd kapnak nyáron egy kis üdítőt vagy sört. Szoktak örülni neki.

Az ilyen karácsonyfa-búcsúztatók alkalmával azért én is sajnálom picit a fát, hogy csak ennyi jutott neki, de azzal vigasztalom magamat, hogy családok foglalkoznak fenyőtermesztéssel. Abból élnek, hogy felnevelik ezeket a csodákat, és eladják nekünk. Ugyanúgy, mint a vágott virágokat.

Összeszedtem már szinte minden kis tárgyat, ami a karácsony témaköréhez tartozik, és lassan kerülgetnek vissza a tárolóhelyeikre, hogy az év végén újra örülhessünk nekik. De a kis tűlevelektől nehéz ám megszabadulni, hiába a gondos porszívózás, a tíz hónapos kisfiamnak valahogy mindig sikerül találnia egy-egy darabot. Néha még nyáron is találok párat. Így vagyunk most pár kérdéssel, mint a tűlevelekkel. A nagyfiam nem igazán akarja elengedni a karácsony témáját, és mindig eszébe jut néhány kérdés, amire próbálok úgy válaszolni, hogy megmaradjon az ünnep varázsa.

– Anya, a Jézuska honnan tudja, hogy pontosan ez az ajándék kellett nekem? A Jézuska csak úgy bemegy a boltba, és leveszi a polcról a játékot? És kisétál? Nem fizet érte? Neki azt csak úgy szabad?
– Nem, szerintem van neki is játékgyára, mint a Mikulásnak.

– És a Jézuska hol lakik?
– Hát, fent az égben.
– De hol?
– Pontosan nem tudom, de a mennyekben. Azt mondják.
– De a rendőrök legalább tudják, hogy pontosan hol?
– Azt hiszem, igen.

Jó kis körök ezek. Még ebben a hidegben is melegem lesz a kérdéseitől. Aztán majd jön a nyuszi. A férjeméknél és nálunk sem volt szokás a húsvéti tojások elrejtése a gyerekeknek, de mivel itt igen és a nagyfiunknak ez tetszik, beadtuk a derekunkat. Már várom az ezzel kapcsolatos kérdéseket…