Exkluzív interjú a magyar Hamupipőkével: „Mint egy valóra vált álom”

A Hamupipőkéhez hasonlóan sok mesebeli főhősnő nehéz körülmények közül tör ki, de végül elnyeri méltó jutalmát. Alma mindig is rajongott az ilyen történetekért. Könnyedén bele tudta élni magát a főszereplők bőrébe, bár ő sokkal szerencsésebben indult neki az életnek, hiszen támogató családból származik.

„Rengeteg hercegnős jelmezem volt”

Alma negyedéves hallgatója a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakának. Gyerekkora óta imád szerepelni, soha nem zavarta, hogy kilógott emiatt a sorból.

– Baján nőttem fel – kezdi. – Mindig nagyon szerettem a Disney-, Barbie- vagy a musicalmeséket. Szerencsére a szüleim engedékenyek voltak, és ha hercegnőruhában akartam óvodába vagy iskolába menni, akkor megengedték. Volt egy hatalmas dobozunk, tele mindenféle csillogó, flitteres holmival, amire rá volt írva: jelmezek. Örültem, hogy partnerek voltak ebben a játékban, és ilyenkor ők is úgy kezeltek, mintha az aktuális kedvenc karakterem lennék. Három visszatérő favoritom volt, Hamupipőke, Belle a Szépség és a Szörnyetegből, és Koppány lánya az István, a király című rockoperából. Szeretetteljes és zenével átfont családi légkörben nőttem fel. A szüleim egész más területeken dolgoznak, de mellette mindketten énekelnek kórusban, játszanak hangszereken. Azokra a délutánokra emlékszem vissza a legboldogabban, amikor az öcsémmel és a szülőkkel együtt zenélünk: valaki gitározik, zongorázik, fuvolázik. Nagyon hálás vagyok nekik, amiért ennyiféle műfajt hallgattam már gyerekkoromtól kezdve. Nyolc évet zongoráztam, szerettem volna zongoraművész lenni, de végül nem így alakult. Később elkezdtem hegedülni, innen jött a népzene és a népdaléneklés. Lett egy népzenei bandánk, a Bodza Banda, amiben énekeltem és hegedültem. Fellépésekre jártunk idősek otthonába, speciális iskolába, sőt a zeneiskolával mentünk turnézni is Németországba, Franciaországba, Erdélybe.

„A zene az anyanyelvem”

Körülbelül 9-10 éves lehetett, amikor először járt színházi előadáson, természetesen azonnal beleszeretett.

– A Bajai Fiatalok Színházában játszották a Valahol Európában című musicalt – árulja el. – Anyukám felajánlotta, hogy ha van kedvem, menjek el vele. Felkészített, hogy a vége kicsit szomorú lesz, mert Kuksi meg fog halni, de hozzátette, ne ijedjek meg, nem lövik le igazából. Imádtam az egészet! Azt mondtam anyának, hogy én is ott akarok énekelni a sok gyerek között, én is ott akarok velük játszani. Még annyira picike voltam, hogy körülbelül egy évet várnom kellett, hogy csatlakozhassak a színi stúdióba, de megérte, nagyon szerettem azt az időszakot. Egyéb dolgokért is rajongtam, például amikor lovagoltam, az volt az álmom, hogy majd legyen egy lovas tanyám. De gimnázium környékére kikristályosodott, hogy színpadon érzem magam a legjobban, méghozzá akkor, ha közben zenélhetek. Kicsi koromtól fogva azt éreztem, hogy abban tudok igazán ragyogni, amiben muzsika szól. Olyan, mintha a zene lenne az anyanyelvem. Érettségi után két évig tanultam a Pesti Magyar Színi Akadémián, mert az SZFE-re nem vettek fel elsőre. Ma már tudom, hogy akkor még valóban nem voltam kész rá. Egyébként az egyetem másodévében még így is volt egy nagy mélypontom. Úgy éreztem, nem vagyok odavaló. Azon gondolkodtam, hogy talán egész odáig tévúton voltam?! Pont amikor már a gödör legaljára kerültem volna, akkor jött az első lehetőség az Operettszínházból. Azóta olyan, mintha egy hatalmas hegyre menetelnék felfelé, aminek nem is látom a csúcsát.

„Szeretek a sárban dagonyázni”

Saját magát is meglepte azzal, hogy megszerette a fővárosi létet, bár mosolyogva meséli, hogy a vidéki énje is ugyanúgy megmaradt.

– A hétköznapjaimban is szeretek csinos lenni, szép ruhában, magas sarkúban, begöndörített hajjal, mintha épp színházba mennék – mondja. Ilyen szempontból kettősség van bennem, mert ugyanúgy szeretem azt is, amikor ráveszek egy kabátot a pizsamára, és úgy megyek át a sarki boltba. Megmaradt a vidéki énem is, aki túrabakancsban, mackónadrágban imád kirándulni, dagonyázni a sárban, csalánban. Szeretem az egyszerű dolgokat is. Például az estélyiket, akár a régi hercegnős jelmezeimet, turkálóból szoktam beszerezni. Szeretem, amikor a premier bulikon megdicsérik, hogy milyen szép a ruhám, amire azt válaszolhatom, hogy pár ezer forintért szereztem. Jelenleg csak a tanulás és a munka tölti ki a napjaimat. Órákig tudok a színházról beszélni. Úgy vagyok vele, hogy ha minél többször kimondom, hogy hol dolgozok, hol tölthetem a gyakorlatomat, annál jobban el tudom hinni, hogy ez tényleg megtörténik. Furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Néha teljesen természetesnek veszem, néha pedig feleszmélek a villamoson, hogy te jó ég, én, a kis vidéki Alma Virág, aki népdalokat énekelt a helyi művelődési házban, most az egyik legsikeresebb fővárosi színházba megyek dolgozni, ráadásul a példaképeimmel együtt. Vágó Zsuzsi az egyik, akiért kislánykorom óta rajongok. Amikor először találkoztam vele a Carmen olvasópróbáján, el is meséltem neki, hogy annak idején kint volt a szobám falán egy koncertjének a plakátja. A másik példaképem pedig Nádasi Veronika. Őt az egyetemi évek alatt szerettem meg, mert a lelkünket és hangunkat is ápolta. 

(FANNY)