Természetesen nem volt ez mindig így… Volt, amikor futárral érkezett a munkahelyemre egy kosárnyi vörös rózsa. Elárulom, nagy eredménye nem lett az udvarlásnak, de a mai napig szép emlék ez. Aztán volt gyertyafénnyel, kedvességgel, figyelemmel elhalmozott születésnap. Na ennek házasság lett a vége. És jöttek a gyerekek, meg minden csoda, amire csak várhattam és kaphattam az eddigi életem során. Néha a mai napig rácsodálkozom, hogy két klassz, imádni való gyerek édesanyja lehetek, én, aki korábban „tutira” nem akart gyereket. Soha. És milyen jó, hogy nem így lett.

A napokban eszembe jutott, hogy mostanában milyen szülinapi ajándékaim vannak. És most nem a férjem ajándékaira célozgatok. A közelmúltban leégettem egy fazékban az ételt, amit igazából nem is akartam megmenteni, mert dühös voltam arra az edényre. Gondoltam, így végre megszabadulhattam tőle. Ugyanis a lábast a 40. szülinapomra kaptam. Nem virág vagy pezsgő mellé, vagy egy cetli, hogy ez egy poén. Nevess! Nem. Hát nem is nevettem. Utáltam azt a fazekat. Ronda is volt. Örömmel dobtam ki.

Egy évvel később mosószóda járt, egy csíkos nejlon zacskóban… Az ajándékozó mentségére legyen mondva: mellékelve volt egy nagyobb kiszerelésű mosódió gél is. Mert azzal is mosok. Szóval, végül is nem panaszkodhatok, mert figyeltek rám.

Mondtam már, hogy nem szeretem a hasznos ajándékokat? Az ilyeneket pedig különösen nem… de ezt hogy tudassam a szeretteimmel?