Az esős idő eszembe juttatott egy tavaszi, kedves emléket, amit szívesen mesélek.

– Anya, el fogunk ázni, ne menjünk sétálni! – kért a kisfiam, de mivel úgy gondoltam, hogy én vagyok a nagyon okos, tapasztalt felnőtt, az a fél óra még simán belefér, mielőtt mindent és mindenkit eláztatnának a szinte feketén gomolygó felhők. Félúton aztán csak nem állt mellénk az időjárás, és leszakadt az ég. Másodpercek alatt. Mi pedig álltunk egymással szemben a fiammal és mondtam neki, hogy akkor most futás haza!

Eleinte mókásnak, sőt filmbe illőnek tűnt a jelenet, mondtam is a gyereknek, hogy „ugyan, meleg van, az eső sem hideg, és különben sem vagyunk cukorból!” Pár perc futás erejéig ezt el is hitte a kicsike, jókat nevettünk, szedte a kis apró lábait, de aztán a csengő kacagás hirtelen átcsapott óriási sírásba. Hiába próbáltam vigasztalni, hogy minden rendben van, otthon várja a meleg zuhany és a száraz ruha, valahogy ez nem hatotta meg. Azonban sírás ide vagy oda, futottunk, de csúnyán eláztunk.

Útközben át kellett vágnunk egy körforgalmon. Egyszer csak hallom, hogy egy elhaladó autóból eszeveszetten dudálnak. Nem néztem oda, csak rohantunk. De a dudálás nem akart abbamaradni, sőt, egyre erősebb lett. Hátranéztem és láttam, hogy egy kamionos megállt a körforgalomban, és utánunk kiabál. Azt mondta, adna egy kabátot a kisfiamnak, hogy ne ázzon tovább. Visszakiabáltam neki nevetve, hogy köszönjük, de nekünk már úgyis mindegy. Megvonta a vállát és gázt adott. Mit akart a bácsi? – kérdezte a kisfiam, mert meglepte a történés. Mondtam neki, hogy csak segíteni.

Számomra ez egy olyan kedves gesztus marad már mindig, amire jó érzés lesz visszagondolni. Igaz, a kissé cinikus férjem szerint a kamionos valójában csak szerette volna még egyszer látni a vizes pólómat…