Ez egy – remélem – rövid életű blog lesz, és hamar lezárhatjuk azt a sok-sok kérdést, amelyek (most már mindennapos) kismamaként belengik az utóbbi hónapokat. Furcsa és meglepő dolgok, amelyeken kissé nehéz egy legyintéssel túllépni. Persze muszáj, de ha már nem legyinthetek, legalább leírom.

Megosztok veletek pár emléket, ezek megmaradtak bennem a várandósság alatti vérszegény, ám számomra feledhetetlen „kalandok” között.

Az egyik vérvételen – mivel a hátamon nincs szemem – nem vettem észre, hogy éppen az útjában állok egy igencsak „kedves” nővérkének, aki ahelyett, hogy szólt volna, hogy álljak félre, mert ő nagyon fontos és nagyon siet, nemes egyszerűséggel csak úgy meglökött a vállával, hogy majdnem orra estem. Először a sírás kerülgetett, hogy hogyan kerülhettem ilyen méltatlan helyzetbe, aztán elöntött a düh. Tudom, nem igazán vall érett személyiségre, de ha nem vagyok éppen vérvétel előtt, illetve nem vagyok terhes, biztosan nem úszta volna meg egy csúnya nézéssel. És a többit a fantáziára bízom.

Értem én, hogy mindenki túlterhelt és sok minden nyomja sokunk vállát, de ezzel nem csak az egészségügyisek vannak így. Tele mindenki puttonya, amit nehéz néha cipelni, de kérem, attól még nem kell ilyen embertelennek lenni. Ez nem volt fair. Remélem, valahogy visszakapja. De biztosan nem. Az ilyenek nem szokták.

Van azért egy aranyosabb történetem is: amikor a kora reggeli vérvételnél hangosan közölték a kupacban várakozó „néppel”, hogy a sor elejére álljanak be a kismamák. Oké, páran oda is penderültünk, amikor gyorsan mellém állt nagy duzzogva egy erősen hetvenes bácsi és egy körülbelül vele egyidős néni is. Hiába mondtam nekik teljesen érthetően, hogy ez milyen „sor”, határozottan maradni akartak, és a bácsi kitartóan lihegett a nyakamba. Vagy 10 percen keresztül. Méghogy Covid, meg másfél méteres távolság. Hiába szólt nekik a biztonsági őr. Ugyan már! Aztán, ki tudja, lehet, hogy valami bennük is ficánkolt már.