Mikor értjük már meg végre, hogy hiába akarunk elfutni az idő elől, az sokkal gyorsabb nálunk? Miért dacolunk mégis? Miért hisszük azt, hogy a jónőséget kilókban, mellbőségben, feszes bőrben, ránctalanságban mérik, és alapkövetelmény, hogy soha ne legyünk annyi idősek, mint amennyik vagyunk? Vagyis lehetünk, de ne látszódjon.

Ahogy múlik az idő, azzá válsz, akinek mindig is lenned kellett volna (Fotó: Pixabay)

Ó, hogy utálom, amikor azt mondják: olyan fiatalos! Mert fiatalosnak lenni annyit jelent, hogy hazudunk a világnak, miközben tudjuk – és ők is tudják -, hogy ez már csak erőlködés. Köszi, én ilyent nem játszom!

Attól még, hogy kiszálltam ebből az össznépi játszmázásból, nem adom meg magam. Nem felejtem el a feltűnő színeket, és a hűséges kis fekete rucit sem. Nem fogok megalázkodva szürkét meg barnát viselni, hogy ne látszódjak!

Azt akarom megélni, ami most van, és nem azt, ami akkor lenne, ha annyi idős lehetnék újra, amennyi már régen nem vagyok. Én azért nem hagyom ki az edzést, mert nem hagyom ki azt az utolsó kocka csokit sem. Azért megyek táncolni, mert hiányzik a duende, ami sokkal több, mint egy életérzés. Azért vörös a rúzsom, mert piros a körmöm is, és igen, van, amikor olyan magas a cipőm sarka, hogy akár orra is eshetnék, ha nem lenne a vádlimban 25 évnyi tapasztalat. És nem, ez nem fiatalos! Ez pontosan annyi, amennyi.