A kisebb gyerek evett, aztán elaludt. Meg a nagy is. Jöhetett az esti világmegváltás ideje. Pakolászás közben jöttem rá, hogy ez az este mégsem lesz ilyen egyszerű, mert nincs több tápszer, de annyira, hogy még egy esti evést sem lehetett volna már letudni. Pedig biztos voltam benne, hogy van. Rohanás az ügyeletes gyógyszertárba. Autóval. Na jó, nem rohanás, hanem olyan óvatosan, ahogy a szabvány szerint kell. Nekem így esik jól. Másnak nem. Jó ideig fickándozott mögöttem egy luxusautó, szinte majdnem átrepült rajtam.

Valahogy nem is tudom, de nem tápszervásárlás miatt szeretnék meghalni. Milyen furcsa rövidhír lenne… Akadt egy kis lehetősége, és megelőzött Menő Manó. Padlógázzal. És jól benézett az ablakomon, hogy érezzem: kutya béna vagyok. Utálom ezeket a helyzeteket. Annyival megyek, amennyivel lehet, és nem is mondanám magamat egy suta autósnak, de mostanság nehéz megfelelni az utakon. Mindenki siet valahová és idegbeteg. Pedig vannak az utakon olyanok is, akik még nem magabiztosak, vannak, akik idősek, betegek, vagy fáradtak, de muszáj volt a volán mögé ülniük.

Egyszer a nagyobbik kisfiammal mentünk autóval egy bevásárlóközpontba. Normál sebesség, semmi totyogás, de a mögöttünk közlekedő srác ezt nem így gondolta a hiper-szuper autójával, és hogy ezt éreztesse, cikkcakkban kezdett mögöttem jönni és nagyon ránk állt. Félni kezdtem, az pedig még jobban zavart, hogy a kisfiam is bent volt az autóban. És ezt jó pár percen át művelte. Aztán mindenki leparkolt. Megnéztem, hogy hova megy. Egy parfümériába sietett a drága. Egy idő után utánamentem a kisfiammal. Jó sokan voltak szerencsére. Ő is a sorban állt. Volt vagy két méter, meg a fülén látszott, hogy valami birkózóféle lehet. Megkopogtattam a vállát és hangosan elmondtam neki, hogy „Szia, mi vagyunk azok, akik simán balesetet szenvedhettek volna miattad, mert te nagyon siettél, és ezért cikáztál mögöttünk. Ez a kisgyerek is bent ült. És mivel most nagyon csúnyákat nem merek mondani, mert egyedül vagyok, elég legyen annyi, hogy szégyellheted magad, mert én nagyon féltem a mutatványod miatt”. Irtó hülye képet vágott és azt mondta: És?

Hát, és…. Jó nagy csend lett az üzletben. Remegő lábakkal kijöttem, mert azért nem mindennapos dolog ez nekem, de most nem bírtam magammal. Mondjuk, azért soha többé nem csinálnék ilyet. Most már kell egy fedélzeti kamera…