Hosszú utat járt be Jónyer István, aki Diósgyőrből, ahogy ő mondja, a vasgyár mellől jutott a világ tetejére. Persze, nem a Himaláját mászta meg, bár, ha egykoron azt a célt tűzte volna maga elé, akkor most egy pingpongvilágbajnokkal szegényebb lenne Magyarország.

Jónyer István (Fotó: Czerkl Gábor/Bors)

Csak labda legyen

Jónyer István szerencsére a kis, fehér kaucsuklabdát választotta.

Kacskaringós út vezetett a pingpongteremig” – emlékezett vissza a Metropolnak a Nemzet Sportolója. – „Az általános iskolában a kosárlabdázásba szerelmesedtem bele, de rá kellett jönnöm, később túl alacsony leszek a langaléták között. Persze a foci sem maradt ki, de belekóstoltam a röplabdába is. Nekem mindegy volt, hogy milyen sportot űzök, csak labda legyen benne.”

Faütő a papától

István édesapja asztalosmester volt, és a kis Jónyer előszeretettel lábatlankodott a műhelyben. Rendkívül ügyes volt, de a magyar asztalitenisz szerencséjére nem ezt a szakmát választotta.

„A suliban, az órák közti szünetben pingpongoztak a gyerekek, én pedig nagyon irigyeltem őket, mert nekik volt ütőjük, nekem nem” – mesélte Jónyer. – „De a papám segített, csinált nekem egy faütőt, amire hungarocellt ragasztott. Két hét múlva megnyertem vele a sulibajnokságot, majd a megyei iskolák tornáját is.”

Ütögethetett egy keveset

A sikeren felbuzdulva, István vette a bátorságot és bekopogott a DVTK-pingpongosok egyik edzésére.

„Tizennégy éves voltam, mondhatni túlkoros” – mondta nevetve Jónyer István. – „Ha manapság ennyi idősen betéved egy gyerkőc a terembe, valószínűleg eltanácsolják a pingpongtól. Mázlim volt, hogy az edző, Dankovics Józsi bácsi, megkegyelmezett, megengedte, hogy ütögessek valakivel egy keveset. Rövidesen már velem akart játszani mindenki. Ma is hálás vagyok Józsi bácsinak, aki elindított azon az úton, amelyen eljuthattam a világ tetejére. Az pedig, hogy a Nemzet Sportolója lettem, erre alig találok szavakat. Csak annyit mondanék, köszönet a társaimnak, egy darab nekik is jár a megtisztelő címből!”