Egyre több embert érint a stresszorexia: ezek a jelei

A stresszorexia egy nem hivatalosan diagnosztizált zavar, ám egyre gyakrabban használt kifejezés, ami a stressz és az anorexia szavak összevonásából származik. Míg a széles körben is ismert anorexia arról szól, hogy valaki az éheztetés ellenére sem látja reálisan a saját testét, addig a stresszorexiás személynek nem a valóság felismerése okoz problémát, és az evéssel sincs gondja, csupán időt képtelen szakítani rá – írja a Fanny magazin. 

Két állapot találkozása

Ahogyan az elnevezés is utal rá, a stresszorexia kettős természetű: a stressz és szorongás, valamint az anorexia tüneteiből áll. Az ilyen állapotban lévő egyének jellemzően a túlzott, mindennapos feszültség miatt veszítik el az étvágyukat, és mivel keveset esznek, akaratlanul fogyhatnak. Fontos azonban tisztázni, hogy a stresszorexia részleteiben sem hasonlít a súlyos mentális betegségre, az anorexia nervosára, ez inkább egy reakció, ami környezeti nyomásra, megfelelési kényszerre jelentkezik, és a legtöbbször ideiglenes. A jelenség főként a 20 és 40 év közötti nőket érinti, különösen azokat, akik gyerek(ek) mellett dolgoznak, és otthon, anyaként, feleségként, háztartásvezetőként, illetve a karrierjükben is a maximum teljesítményre törekszenek. Ilyen életmód mellett az evés szinte alig fér bele a mindennapjaikba, a feladatok közötti állandó egyensúlyozás és logisztika miatt fellépő stressz pedig alapvetően étvágytalanságot idézhet elő.

Tudattalan háttérbe szorítás 

A stressz miatt kialakuló étvágyváltozások gyakran érintik a túlságosan elfoglalt kismamákat, hiszen az anyaság első időszaka nagy fokú fizikai és lelki megterheléssel jár. A folyamatos ébrenlét, a kiszámíthatatlan napirend, a felelősség súlya és az alváshiány együttesen olyan krónikus stresszállapotot hozhatnak létre, amely hormonális szinten is befolyásolhatja az étvágyat. Sok anyuka ráadásul automatikusan háttérbe szorítja a saját igényeit, köztük első helyen az evést, és minden energiáját a baba ellátására fordítja. Ez az állapot viszont hosszú távon nemcsak fizikai kimerüléshez, de hiányállapotokhoz és a testi-lelki egyensúly felborulásához is vezethet. 

A stresszorexia azokat az anyákat is érintheti, akik már óvodáskorú vagy ennél idősebb gyermeket nevelnek, a tüneteket pedig fokozza, ha több még ellátásra szoruló csöppség van a családban. Bár a csecsemőkorhoz képest ekkor már más a napi rutin, a feszültség nem feltétlenül enyhül: az anyák többnyire zsonglőrködnek a háztartás, a munka, vagy a munkába való visszatérés, a gyerekek óvodai-iskolai teendői és a saját mentális, illetve fizikai igényeik között, miközben alig, vagy egyáltalán nem marad idejük és energiájuk önmagukra. A tartós túlterheltség, az állandó készenlét, a „folyamatosan kell valamit csinálni” érzése továbbra is krónikus stresszforrás marad. Ilyen életvitel mellett nem csoda, ha a nők rendszeresen kihagyják a reggelit, az ebédet, vagy csak a gyerekek maradékát eszik meg.

Nem érdemes spórolni az evésen

A stresszorexia megelőzésében kulcsszerepe van a tudatos stresszkezelésnek, a megfelelő időmenedzsmentnek, és a rendszeres, kiegyensúlyozott táplálkozásnak, amivel az édesanya példát is mutathat a gyermeke(i)nek. Fontos, hogy a nap folyamán legalább néhány percet szorítson ki magának az anyuka, amikor nyugodtan megehet valamit. Ebben segíthet az étkezések előretervezése, a könnyen elérhető, ugyanakkor tápláló ételek bekészítése, és az is, ha a partner vagy más családtag bevonható a mindennapos teendőkbe, amivel lekerülhet némi teher az anyáról. A stressz csökkentésében hasznosak lehetnek a rövid relaxációs gyakorlatok, a séta, vagy bármilyen mozgás a friss levegőn de az egyszerűbb légzőtechnikák, a zenehallgatás, olvasás is.
Amennyiben a tünetek tartóssá válnak – például hirtelen fogyás, kóros kimerültség, szorongás jelentkezik –, érdemes mihamarabb szakember segítségét kérni, aki lehet háziorvos, dietetikus vagy pszichológus. Célszerű viszont mindenekelőtt a megelőzésre koncentrálni, aminek alapja az önmagunkra fordított idő és figyelem, illetve az, hogy az evésre ne egy újabb „feladatként”, hanem az öngondoskodás egy formájaként tekintsünk.