„Mi ott sem voltunk” – történelmi vereség, történelmi tanulságok a baloldalon.

Április 3. után végleg kiderült: a balliberális elitet nem csak a szolidaritás és az egymás iránti lojalitás teljes hiánya, de a választók mélységes lenézése jellemzi. Nem pusztán a fideszeseké – a sajátjaiké is.

A magyar demokrácia történetében a „baloldali blokk” – 1990-től eltekintve – 2010 után a második legrosszabb eredményét érte el. Hogy a legfájóbbat, az bizonyos, hiszen nagy csinnadrattával, eljátszott összefogással, saját magukat igencsak jó reményekkel kecsegtetve („itt állunk a győzelem kapujában”) indultak neki a választásoknak. Önmagukkal szemben nagyvonalúak voltak nem csak politikai, de morális szempontból is: azzal indokolták a fasisztáktól a kommunistákig terjedő koalíció gyakorlati létjogosultságát, hogy az egyes pártok csak így, eredeti identitásukat feladva, de Laokoón-csoportként egymásba gabalyodva győzhetik le a Fideszt. Aztán kiderült: a kígyók végül egymást fojtották meg. Jó célok nélkül, pusztán a hatalomért összefogni – nem a tipikus sikerrecept. Igen: ha összeturmixolom a bucit, a húspogácsát, a salátát meg a sajtot, abból nem Big Mac lesz, hanem moslék.

De hát régi bűnnek hosszú az árnyéka – sőt, még annál is hosszabb! Az ellenzéki összefogás ugyanis bűnben fogant. No nem – „csak” – holmi általános morális standardok szerinti bűnben, hanem a résztvevők saját maguk által saját maguk számára korábban megfogalmazott kritériumok szerintiekben is. A Jobbik és az LMP deklaráltan Gyurcsány Ferencékkel szemben jött létre, ez volt megalapítások krédója. Majdnem ugyanez igaz a legrosszabb SZDSZ-es hagyományok reinkarnációját megtestesítő Momentumra, mely a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak egészének politikájával szemben határozta meg (egykori) önmagát. Az MSZP máig cipelt utódpárti jellege nem kiált elemzésért, az talán már annál inkább, hogy azzal a Gyurcsány Ferenccel fogtak össze, aki lényegében totálkárossá tette a pártot, majd az edzettebb cserbenhagyásos gázolók vigyorával tovább is lépett, hogy a szocialisták infrastruktúrájából felépítse a DK-t.

Ezek a pártok álltak az alapjaiban félreértett ’19-es önkormányzati választások követően – Fidesz-KDNP: 52%, ellenzék: 42% – „teljesen össze”. Azt mondták, ez az egyetlen – sőt, ez A – járható út Orbán leváltásához. De nem csak a pártok, a balliberális elit is ezt rögzítette kiindulási pontként. A valós politizálást nem, megfelelést annál inkább folytató egyes erők fülébe a témaformálást egyre jobban átvevő balos sajtó, értelmiségi csoportok, „civilek” duruzsolták a laboratóriumi körülmények között kikalkulált koalíció szükségességét. Nem felmentve a felelősség alól a balos politikusokat, de az előválasztást magát ez a saját tisztánlátását görcsösen és a gőgösen korlátozó kör kényszerítette ki jóformán. Igen, ez az a kör, mely nem választást akar nyerni egyébként, csak beülni a zsűribe.

A teljes összefogásnak viszont totális bukás lett a vége. Mondom, régi bűnnek hosszú az árnyéka. Beigazolódott a fenti kör által folyamatosan csak „populistának” és „primitívnek” pocskondiázott jobboldali kommunikáció sokszor – általam is – hangoztatott tétele: ezeket csak a hatalomvágy tartja összedrótozva, semmi más. Egy bűnben fogant, semmi magasabbat, csak önmagukat szolgáló koalíció zsoldja a – politikai – halál.

De van ennél még nagyobb tanulság is. Most ugyanis minden baloldali számára világosság vált, milyenek is politikusaik, éceszgébereik, moralizáló megmondóembereik – a „híres színészek”, a „neves publicisták”, a „független civilek”, a „hivatásos gondolkodók”. Ők a „mi ott sem voltunk” rombolózászlóaljakból álló cirkálódandárja. Speciális képességük, hogy akkor hagyják cserben a szövetségeseiket, amikor csak akarják. Az összefogás nagyszerűségét eddig harsogó politikusi kórus és az az eltartott kisujjal szellentő elit, mely azt kikényszerítette, most a szolidaritás, az egymás iránti lojalitás teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot.

Pajzsra emeltek – mit pajzsra, emeltek; vágóhídra küldtek – egy, a politika világában esetlenül mozgó, szerény kommunikációs képességekkel rendelkező, a nagy nyilvánosság előtt a kiforratlan belsős ötletbörzék nyelvezetét beszélő „civilt”. Színjátékot szerveztek köré, melyet a demokrácia ünnepeként mutattak be a Fidesz „bennfentes” világával szemben. És most rá, akit „kapitányuknak” neveztek, kígyót-békát kiabálnak, egyedül az ő nyakába akarják varrni a bukást, miközben hónapokig azt üvöltötték, hogy „igen, csak együtt, csak vele sikerülhet”. Mikor kiderült, hogy nem, otthagyták egyedül – kezét senki nem fogja már elvtársai közül, nem állnak mellé, nem állnak mögé, fejüket elfordítják, mikor találkoznak vele. Azt hiszik, ezzel felmentik magukat a felelősség alól. Aztán egymást köpik le – „minek fogtunk össze a Jobbikkal/Gyurcsánnyal, elvesztettünk 900 ezer szavazót!”, kiáltanak most egymás felé hörögve. Hol van már az intellektuális pátosz, a „szeretetország” glamúrja…

Ilyenek ők. Sőt, rosszabbak. A bukás nem csak a balliberális élcsapat erkölcsi züllöttségét, lelki toprongyosságát, de mélységesen mély antidemokratikus mivoltát is a felszínre hozta. Ők, akik lépten-nyomon emlegetik a demokráciát, nem igazán szeretik gyakorolni azt – és nem igazán tisztelik azokat sem, akik gyakorolják. Lenézik a választókat – és nem csak az „ostoba, vidéki” fideszeseket, de sajátjaikat is. Azokat, akikkel elhitették, hogy az együttműködés alapja a közös döntés, a közös döntés alapja pedig az ellenzéki előválasztás, ahol a polgárok mondhatják meg, ki vezesse ezt az együttműködést. Most pedig az ezen emberek által megválasztott Márki-Zayt pocskondiázzák és az összefogás kudarcáról, tévedéséről beszélnek. Lényegében azt üzenik sajátjaiknak: „hülyék voltatok, ti rontottátok el!”

Se embert, se Istent. Emlékszem, 2006-ban egy másik oldalon és egy másik közösségben így reagáltak a vereségre: „Én maradok. Fent vagy lent, de mindig maradok, mert ez nem jutalom, hanem hűség kérdése. Engem mindig meg fogtok találni, a sikerben, a bajban, az örömben és a munkában”. Mert mi ilyenek vagyunk. Mindenkihez. Azokhoz is, akik most nem ránk szavaztak, de akiket „vezetőik” most az út szélén hagynak.