Anya! Mi az a kupi? – kérdezte egy igencsak népszerű mese nézése közben a kisfiam. Ezt a kifejezést akkor már második alkalommal hallottam ugyanabban a mesében, de más más részben. Első alkalommal is mérgelődtem miatta, de másodszor fogjuk rá, hogy nagyon. Nem állítanám magamról, hogy egy szent vagyok, aki soha nem mondott még egy cifrát sem a gyereke előtt, sőt, sajnos már a megfelelő helyzetben tudja is használni ezeket a szavakat. (Persze, mondtam neki, hogy igen, néha buta vagyok, hogy ilyenek mondok, de attól neki még nem lehet. Mert csak.) De az, hogy egy kisgyerekeknek szóló mesében miért kell a kupi szót a rendetlenség szinonímájaként használni, azt valahogy nem értem, és nem is akarom megérteni és elfogadni sem.

Mi a nyitott, őszinte beszélgetésekben hiszünk a gyerekkel is. Elég sok mindent elmagyarázunk neki teljesen őszintén, természetesen az ő szintjén. Hogy mi micsoda, miért és ilyenek, de ez a kupi dolog valahogy sok nekem. Nem volt kedvem kielemezni, hogy tudod, vannak nénik, akik pénzért szeretgetik meg a bácsikat, és a kupi ez az a hely. Tudom, hogy ez annyi, de annyi okos kérdést vetne fel benne, amibe nem szeretnék egyelőre belemenni. Így inkább csak azt mondtam neki, hogy ezt a szót itt, a rajzfilmben a rendetlenségre használják, de amúgy ez nem igazán odavaló szó, és buták, akik ezt beletették. Ennyivel megelégedett. Még.

Tudom, manapság már nagyon menők és lazák vagyunk, ezért ez is nagyon klassz a „kupizás”, és semmi „para” ezzel. De igen. Nekem igen. Ne legyen már kupi a mesében! Ne legyünk már ennyire érdektelenek mindennel szemben! Kupi legyen ott, ahol annak lennie kell!