Anyám után mindig fütyültek a munkások. A lapátra támaszkodtak, beálltak abba a bizonyos pózba, és elismerően füttyentettek. Anyám nem viselt miniszoknyát, mély dekoltázst, műkörmöket és póthajat, de mindig tűsarkú cipőben sietett velem a piacra, pajkosan a fülébe akasztotta ő is az első érett cseresznyét, és ösztönösen derékból húzta ki magát, mert soha nem tűnt el belőle a táncos. A suliban a fiúk kockás papíron szavazták meg, hogy kinek van a legszebb anyukája. Tizenhat srác járt az osztályba, és tizenöt cetlin anyu neve volt.

Amikor a húszas éveim közepén jártam, anyu a negyvenes éveit taposta. A férfi kollégáim valamennyien odavoltak érte. Nem értettem, mivel veszi le a lábáról őket. Nem, nem voltam féltékeny, rajongtam érte, hiszen okos volt, szép, mindig mellettem állt, laza volt és megértő. Pontosan olyan, amilyennek én képzeltem magam az anya szerepben.

Amikor pedig én is anya lettem, jogot formáltam arra, hogy mindent jobban tudjak mint ő, nagyítóval vizsgáltam a hibáit, haragudtam rá, nem tudtam megbocsátani és fölényes voltam, mert úgy éreztem, a gyerekneveléstől kezdve a politikáig mindenhez jobban értek, és csak bosszankodtam, hogy nem igaz, hogy nem képes felfogni, miről szól az élet!

Láttam, hogy hol rontotta el, és magamban megítéltem a megoldásait, és ítélkeztem a döntései fölött is, közben pedig folyamatosan neki akartam megfelelni. Veszekedtünk. Gyakran, és sokat. Felnőttként. Addig, amíg szembe nem néztem a legnagyobb tabuval, az anyasebbel. Addig határozottan állítottam: nekem nincs is olyanom, hiszen mi mindig megértettük egymást, csak nem akarja felfogni, hogy én is felnőtt lettem!

Összekapcsolódunk anyánkkal, az ő anyjával, annak az anyjával és így tovább egy hosszú sorban, egészen az eredetig egységet alkot az összes nő, és a női minőség eggyé válik. (Fotó: VIP Media)

 

Aztán megtanultam, hogy az anyaseb a női lét fájdalma, amit a nők generációról generációra tovább adnak egymásnak. A lányok tudattalanul is átérzik és átveszik az anyjuk által cipelt fájdalmakat, és gyakran a kiútkeresés része az ítélet és a bűntudat. Pedig ezt a fájdalmat muszáj feldolgozni, hiszen az anyánk az alapja annak, akivé válunk. Az ő hitrendszere az első hiedelmünk, az ő félelmei az első szorongásunk és az ő szokásai az első szokásunk. Az anyaseb valójában nem az anyánkról szól, hanem arról, hogyan fogadjuk el magunkat, hogyan ismerjük el és tiszteljük az alapot, amit anyánktól kaptunk, de közben ne cipeljük tovább az ő terhét, hanem valóban lépjünk be a saját életünkbe.

Mostanában nagyokat beszélgetünk telefonon, csodálom a bölcsességét és könnyekig hatódtam, amikor a negyvensokadik születésnapomon percekig kuksolt a fürdőszobában, hogy a megfelelő pillanatban jöjjön elő, mint első számú meglepetés. Már nem vívunk vérre menő verbális csatákat világnézeti kérdésekben, felhív, ha nem igazodik el a média világában és mosolyogva nyugtázza, hogy a húsvéti tojásokat én is foltosra festem, mint ő vagy csáléra sikerül a minta.

A múltkor a lányaim cinkosan összenéztek a hátam mögött, mert utánam fütyültek a munkások, miközben tűsarkúban trappoltam velük a piacra. Meglepődve csaptam a homlokomra: „Hát persze! Az anyám lettem.”