Kint játszottak a gyerekek az udvaron, én voltam kint velük, amikor arra jött az egyik szomszéd nő. Ránézett a gyerekekre, és teli szájjal röhögve, a kisebbik kisfiamra bökött, és azt mondta: „Nahát! Hogy mi lesz a Covidból! Kell hozzájuk energia, azt látom!” Aztán állt tovább, és várta, hogy erre reagáljak valamit. Egy kényszeredett mosolyt erőltettem magamra, hátha így gyorsabban elsétál.

Most erre mit kellett volna mondanom? Magyarázkodni egy szinte vadidegen embernek, hogy de nem… Nem a CSOK, nem a Covid „okozta” ezt a kis embert. Egy kis számítás, és egy kis véletlen sincs a dologban. Szerettük volna, hogy legyen. Jó is az, amikor rásütnek emberekre dolgokat úgy, hogy nem tudják a történetüket, a gondolataikat, az érzéseiket. De nem tartozom neki magyarázattal csak azért, mert néha látom az utcán.

Mondjuk, ha már ilyen bratyiban vagyunk és úgy érzi, hogy jó poén volt ezt a mondatot az orrom alá dörgölni, válaszul el lehetett volna mondanom neki, hogy igen, nekem legalább van kiért, miért szebbé tenni a világot, küzdeni a magam szintjén a környezetvédelemért, míg ő, közel az ötvenhez már bukta ezeket az érzéseket. És persze, erről nem tehet vagy nem tudom, hogy tehet-e, de nem is érdekel. Én nem bántom őt olyan megjegyzésekkel, ami jönne… Jár az utcán fel-alá, üveges tekintettel, céltalanul, néha elmegy bevásárolni. Az jobb? Vagy kérdezzem meg tőle, hogy akkoriban nem volt Covid?