A pingpongozás helyett a varrógép lett a mindene, mert a fater megdumálta

A Fő utcán végigsietve egyszercsak egy patinás, öreg varrógépbe botlunk a járdán – rajta aktuálisan egy maszk és egy tábla: Háztartási Varrógép Szerviz. Behúzzuk a lábféket, mert úgy érezzük, ide be kell menni. Nem bántuk meg: Molnár Péter műhelyében egy másik világba, térbe és időbe kerültünk. A hely varázsa nem csak egy gyakorló háziasszonyt ragad magával, a férfi kollégáknak is tetszett.

Ide érdemes benézni!

A Fő utca 73. számú ház melletti varrógépszervizbe belépve egy lassan eltűnőben lévő kor, életmód emlékei tárulnak fel előttünk a sok csodálatos és javarészt még mindig működő XIX–XX. századi varrógépcsoda láttán. Mégsem múzeumban érezzük magunkat, hiszen a mester gondoskodásának, keze munkájának köszönhetően élnek itt a tárgyak, mindegyiknek múltja, története van.

A fater megdumált

Molnár Péter, a házigazdánk 45 éve varrógépműszerész, ebből 20 éve már itt dolgozik.

„Amikor én tanultam, még nem volt varrógép-, meg kötőgépműszerész-képzés sem, akkor mint mechanikai műszerész szabadultam. Az utolsó inasévemet már a Varrógép Szövetkezetnél töltöttem, igazából ott lehetett megtanulni a szakma csínját-bínját, ellesni az idősebbek fogásait” – meséli Péter, miközben azt sem tudjuk, mit nézzünk meg az asztalokon, polcokon sorakozó különlegességekből.

„Először ipari gépeket javítottunk, később kerültem a lakossági szolgáltatásba, amikor már a háziasszonyok varrógépeit javítottam, amit a mai napig is csinálok” – folytatja a varrógépszerelő, aki elárulja, hogy annak idején miért választotta ezt a szakmát.

„A fater megdumált, mert egyébként a sport volt a másik esélyes, aktívan pingpongoztam” – tudjuk meg Pétertől, és így mindjárt meg is értjük, mit keres az a sok serleg és kupa a varrógépszerelő műhelyben.

Adriát ajándékba

Az egykezes japán kézi sorvarrótól a világhírű Singereken át az első magyar gyártású varrógépig minden van itt, s méghozzá kipróbálhatóan működik is. A Singerekhez kicsi dobozban gyári tartozékok az egyik asztalon.

„Ezek az alapkészlettel jártak a varrógéphez, de ha a férj kedveskedni akart az asszonynak, lehetett külön rendelni rojtozáshoz, fodrozáshoz kiegészítőket, amiket egy mai ékszeres dobozokhoz hasonlóban szállítottak – ékszer helyett a maga varrta ruhához kapott kiegészítőt a szíve hölgye.”

Singer, Gritzner, Habsburg, Csepel, Adria és Mókuska (amelynek hangja inkább egy villamosra emlékeztet) típusú veterán masinák mellett Molnár Péter természetesen a legmodernebb gépekhez is ért, nem véletlen, hogy hozzá jár javíttatni a fél város. A hálás kuncsaftok különféle ajándékokkal köszönik meg a munkáját.

„Egyszer megjelent egy fiatalember egy szép, régi varrógéppel, hogy ezt ideadná nekem, itt jó helyen lesz. Megnéztem, és láttam, hogy egy 1890 körül készült Adria, ami ráadásul kifogástalanul működik” – osztja meg velünk a kedves történetet Péter, miközben azt is megtudjuk tőle, hogy az Adria volt az első magyar gyártású varrógép, aminek a születése körül Csonka János is bábáskodott.

„Trianonnal sajnos ennek is vége lett, megszűnt a gyár. A későbbiekben aztán a Weiss Manfréd gyárban, Csepelen lett újra varrógépgyártás Magyarországon. A nagy elődhöz, a Singerhez hasonlóan, ő bevezette a részletfizetést, sőt teherautókkal lejárt, és vidéki embereknek kínálta a varrógépeket nagy kedvezménnyel. Nagyon sok ember jutott így hozzá, akik egyébként nem tudták volna megvenni. Abban az időben a korabeli újságok leírták, hogy a szegény embereknél a kenyér után közvetlenül a varrógép jön, annyira fontos volt a családban.”

A Weiss Manfréd az államosítás után Csepel Gyár lett.

„A Csepelnek is kitűnő varrógépei voltak, a Csepel a névadó, de több típus készült, például a Pannónia, ezek szintén nagyon masszív, szép kis gépek voltak, mígnem jött a KGST, és nekünk le kellett állnunk a gyártással.”

Singer és Howe

Molnár Péter szavaiból fény derül arra is, kinek is köszönhetjük a varrógépet.

„A legelterjedtebb és legismertebb a Singer, szinte minden családban ilyen volt, ezért kevés is a muzeális értékű közöttük. Sokan azt hiszik, hogy német, mert onnan érkezett a legtöbb import Magyarországra. Az indulás azonban Amerikából történt. Singer egy rejtői figura, született menedzsertípus volt. Nem ő találta fel, mégis az ő nevéhez kötik a varrógépet” – tájékoztat Péter, és megosztja velünk a sztorit.

Singer egyszer elment valahová, ahol az Elias Howe által készített varrógépet javítás ürügyén a kezébe vette, és kis átalakítás után sajátjaként adta be szabadalomként, amit el is fogadtak. Elias Howe persze bíróságra ment, és a pert ugyan megnyerte egy komoly összeggel, de addigra már a Singer-név, mint varrógép, annyira elterjedt, hogy igazán Singer gazdagodott meg belőle. Persze értette a dolgát s jó szakember is volt, hiszen ő fejlesztette ki a pedált, és futtatta fel a márkát.

Étolajat ne!

Ami a mai gépeket illeti, Molnár Péter ezeknek a modern szerkezeteknek éppúgy szerelmese, mint a békebeli, emberi erővel működtetetteknek, csak az elemmel működők megvásárlásától inti óva a varrni vágyókat.

„Az is fontos lenne, hogy ne legyen precedens arra a sajnos még mindig gyakran előforduló segítő szándékra, hogy »Anyjukom, hozd az étolajat, megjavítom én a géped!« Ne keverjük össze a gépolajat a háztartási főzőolajjal, mert lehet, hogy egy darabig úgy tűnik, használ, de valójában feleslegesen nagy kárt okozunk vele, amit sok munkaórával tudunk csak helyrehozni.”

Hadd varrjon az unoka!

„Van itt egy kicsi gyerekvarrógép, ami most hiányos és nem működik, de csak azért, mert egy nagypapa behozott egy hasonlót, amit az unokájának szeretett volna megjavíttatni, de nem volt hozzá alkatrész. Gondoltam, ide majd kerül, kiszedtem az enyémből, és odaadtam, hadd varrjon a kisunoka a papitól kapott gépen!”

Dobó-szobor hálából

Mit keres egy Dobó Istvánt ábrázoló szobor a varrógépek között? Molnár Péternél ennek is megvan a története.

„Szintén egy nagypapáról van szó, aki azzal a kéréssel keresett fel, hogy tudnék-e adni neki egy varrógéporsót, amiből jojót készíthet az unokájának. Mondtam, hogy jelenleg nincs pluszban. Aztán hónapok múlva valaki behozott 10 darabot. Felhívtam a nagypapát, és adtam neki. Ő pedig hozott hálából egy Dobó István-szobrot, olyannak a kicsinyített mását, mint amilyen a Parlamentbe is készült.”